Védett határok

Ezt az ambiciózus törekvést már önmagában az is nehezíti, hogy G7-ekről, nem pedig G8-akról beszélünk – igaz, Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok mellett ott ül az Európai Unió is mint olyan. Oroszország viszont nincs ott, Putyin elnök ugyanis büntetésben van a Krím félsziget Oroszországhoz csatolása miatt.

Ez így három év elteltével sem változott meg, és nagy változás nem várható, hiszen Putyin, finoman szólva sem kelti azt a benyomást, hogy megválna a Krímtől. Oroszország nélkül pedig nincs túl sok értelme a világ problémáinak megoldására törekedni. Persze legalább ott van Kanada és Justin Trudeau, kisfiús mosolyát biztos be lehet majd vetni a migrációs hullám és az Iszlám Állam megfékezésére is. Jelen formájában a G7 nem problémamegoldó testület, hanem elitklub, ami kivetette magából az egyik tagját. Persze ezen egyáltalán nem kell meglepődni. Annak idején, először, a kilencvenes években a világ szerencsétlenebbik felét sikeresen tovább nyomorító Bill Clinton és Tony Blair hívta meg a csúcsra az Oroszországot szégyenletesen lezüllesztő Borisz Jelcin – mi másból, jutalomból. Jelcin persze jófiú volt, és a megválasztását segítő amerikai beavatkozást sem illik már firtatni jobb körökben.

Na de vissza a jelenbe! Szicíliából hazafele Donald Trump azt mondta, az Egyesült Államok sok új barátot szerzett a héten. Hát ez biztosan így van, bár a külső szemlélő ebből keveset látott.

A NATO-csúcson Trump dörgedelme kellett ahhoz, hogy a védelmi kiadások korábban vállalt növelése valóban túllépjen az ímmel-ámmal piszkálgatott ígéretek szintjén. Brüsszelben dacoskodott Trump, és dacoskodtak a többiek is, Macron francia elnök például látványosan először Merkel német kancellárnak, majd Stoltenberg NATO-főtitkárnak köszönt, és csak aztán jutott megtisztelő figyelméből az észak-atlanti szövetség számlái hetven százalékát fizető Egyesült Államok elnökének. Trump pedig lazán arrébb tolta a montenegrói vezetőt, bár kétlem, hogy tudta ki az, mindenesetre szép analógiája ez a tisztán a földrajzi helyéből fakadó geopolitikai jelentősége miatt felvett Montenegró státusának a szövetségben.

A G7-csúcson a klímaegyezményről nem sikerült megegyezni, csak a „hatoknak”, Trump viszont nem foglalt állást – igaz, a Twitteren később a hétre ígérte a véleményét arról, támogatja-e a párizsi klímaegyezményt. Elfogadtak viszont egy terrorellenes nyilatkozatot, és a migrációról is kimondtak végre fontos dolgokat. Zárónyilatkozatuk szerint különbséget kell tenni menekült és migráns között, a menekülteket hazájuk közelében kell támogatni, hogy oda mielőbb biztonságban visszatérhessenek, az országoknak pedig szuverén joguk megvédeni a határaikat.

Itt Magyarországon ezt már mondjuk azért pár éve, de örvendetes, hogy ezt ilyen magas szinten is sikerült végre kimondani.

Ha már határvédelem és felelős bevándorláspolitika, érdemes ránézni a brit külügyminisztérium listájára a leginkább terrorveszélynek kitett országokról, amelyet a The Telegraph térképesített. A világ negyvennyolc országában magas a terrorfenyegetettség, ha csak Európai Uniót nézzük, akkor Spanyolországról, Franciaországról, Németországról, Belgiumról és Nagy-Britanniáról van szó. Nem marad el sokkal Olaszország, Svédország, Hollandia és Ausztria sem. A négy fokozattal bíró listán a legkevésbé veszélyeztetett kategóriába került Európában Lengyelország, Csehország, Svájc és hazánk, a visegrádiak közül pedig a szlovákoknál némileg nagyobb a kitettség. A G7-ek közül egyébként egyetlen ország került a legkevésbé fenyegetettek közé: Japán. A brit lap nem foglalkozott az okokkal, mindenesetre a nyilvánvaló tény ott figyel a német alkotmányvédelem vezetőjének minapi nyilatkozatában: nem csökken az iszlamista terror veszélye az országban. Mégis mitől csökkenne amúgy?

A G7-ek szintjén kimondott tételek nagyon fontosak. Bízzunk benne, hogy Merkel asszony és a brüsszeli vezetők se úgy mentek haza Szicíliából, hogy csak az újabb, kilátásba helyezett oroszellenes szankciókat jegyezték meg.