Vasúti csendélet

Amikor az úriember Győrben belépett az ajtón, már rosszat sejtettem, pedig az érzésnek azon kívül, hogy egy kissé bizonytalanul állt a lábán, más oka aligha lehetett. Ha mégis, akkor talán a kissé megviselt öltözék. Az arcszíne olyan volt, akár a duzzadt bimbóból kipattant barna-vörös rózsa. Jó hangulatomban rögvest Rózsa úrnak kereszteltem el, természetesen csak személyes használatra.

Rózsa révedezve kutatott ülőhely után. Rövid habozást követően engem tüntetett ki megkülönböztető figyelmével, és kényelmesen helyet is foglalt mellettem. Elképzelhető, hogyan éreztem magam a bőrömben, amikor a bóbiskoló behemót (Rózsa) a vonat zötyögésének ütemére döngölte a vállamat. Az InterCity Budapestig csak Komáromban, Tatán és Kelenföldön áll meg. Alighogy lehetőségeimet végiggondoltam, ott termett az engem körtére emlékeztető Kalauz. Neki is a feje volt mérvadó belső felhasználásra készült névadásomnál. A csendélet ekkor már kialakulóban volt.

Körte kérte Rózsától a menetjegyet. Utóbbi felállt, és úgy keresgélte a zsebeiben. Valahonnan aztán előkerült egy cetli – nem láttam pontosan, hogy mi volt az. A lényeg, hogy az bizony nem vonatjegy volt. Körte sárgasága elszállt és egyből átvette Rózsa arcszínét. Erre a behemót megesküdött arra, hogy Komáromban mindenképp le fog szállni. Körtét nagy türelemmel áldotta meg a Teremtő, vagy talán csak tudta, hogy az átlagos utasoktól különböző emberekkel ajánlatos másként bánni. Komáromban elkísérte Rózsát az ajtóig, s hősünk engedelmesen le is szállt.

Viszont alighogy a vonat elindult, Rózsa hirtelen felszakította a vagon ajtaját, és felugrott, beugrott oda, akár egy macska a tejes tányérba. A bakugró Rózsa majdhogynem fellökte a Körtét. A Kalauz arca megint elsárgult. Rózsa könyörgött neki, hogy legyen elnéző, mert neki még ma okvetlen Tatán kell lennie munkaügyben. Megesküdött édesanyja szeme világára, hogy ott, Tatán, de ha ott nem is, majd Tatabányán egész biztosan ki fog szállni.

Tatán el is hagyta a vonatot, de néhány másodperc múlva már megint a vagonban virágzott. Ekkor belépett a csendéletbe egy hamvas arcú Kalauznő, aki egy rózsaszínű szegfűre emlékeztetett. Szegfűnek is megesküdött Rózsa – most már nem csak az édesanyja szeme világára, hanem összes felmenője, rokona és ismerőse egészségére – hogy Kelenföldön mindenképp elhagyja a vonatot. A peronon láttam őt utoljára, amint figyelte, hogy hová szállnak fel a kalauzok, nehogy véletlenül megint az útjukba akadjon, amikor újfent felszakítja az egyik vagon ajtaját, s beleugrik, mint a tejes tányérba a macska.