Vasladyk kora

Margaret Tha­tcher óta először, olvasom sajtószerte, nagyjából ezredszerre – még visszatérünk erre néhányszor, hiszen az ilyen frappáns megállapításokat minden újságíró szereti. Theresa May miniszterelnökségének nagy jelentőséget tulajdonítanak, egészen szórakoztató feminizmusviták bukkannak fel, érvek és ellenérvek, jó-e a női vezető vagy sem.

Se korábban nem tudtam, se most nem tudom elfogadni, hogy örülni kelljen bármilyen vezetőnek a fejlett és emancipálódott Nyugaton pusztán azért, mert nő. A hurráoptimizmust, hogy újabb nővérünk – leírni is agyrém – áttörte az üvegplafont, meg hogy most megint minden jobb lett egy kicsivel. Lehetne most Boris Johnson is Nagy-Britannia miniszterelnöke. Ha írnék egy cikket arról, hogy mindig is a nagydarab, tejfölszőke férfiakra akartam bízni a világ vezetését, akkor teljes joggal hülyének néznének, ha viszont ugyanezt elmondom a nőkről Mayjel kapcsolatban, akkor már kevesebben néznének hülyének, és ez elég szomorú.

Nagy-Britanniának lett női miniszterelnöke, nem pedig Szaúd-Arábiának, erre azért nem árt emlékezni, és ugyanez igaz az Egyesült Államokra is. Változtat majd akármin, amennyiben Hillary Clinton megnyeri az amerikai elnökválasztást? Megdöbbentően sokan fognak rá szavazni azért, mert nő, mert „legalább nő”, és fogják tökéletesen figyelmen kívül hagyni az összes többi dolgot, amit mondott vagy tett. Az új Szellemirtók moziban nők vannak Bill Murray és társai helyett, fekete nő is van köztük, biztos ami biztos. Jelentősége a nők helyzete szempontjából világszerte nagyjából pontosan annyi, mint a nyugati vezetők neme. Tényleg meg kell választani ahhoz Hillary Clintont, pont Hillary Clintont, hogy bebizonyosodjon, lehet női elnöke a „szabad világnak”? Csak meg ne bánjuk később.

A női vezetők szerepének sokkal érdekesebb vonatkozásával foglalkozott a napokban a Washington Post. Az amerikai lap szerint a nőket rendszerint a válság, veszteség és hanyatlás időszakai­ban választják vezetőnek. Amikor Margaret Thatchert 1974-ben megszavazta a Konzervatív Párt, két elvesztett választáson voltak túl. Angela Merkel pártját, a CDU-t korrupciós botrány rázta meg, mielőtt 2000-ben a jelenlegi német kancellár átvette a vezetést, s bőven akad még hasonló példa. A Washington Post által idézett kutatás szerint a pártok a férfi vezetőkben bíznak, amikor hatalmon vannak és számítanak rá, hogy ott is maradnak. Sokkal nagyobb eséllyel választanak viszont női vezetőt, amikor ellenzékbe kerülnek vagy mandátumokat vesztenek. Más szóval általában akkor adják a nők kezébe az irányítást, amikor fennáll a szervezeti összeomlás vagy kudarc lehetősége. Egy másik idézett cikk szerint a nők nagyobb eséllyel lesznek vezetők, ha a férfi pártvezetőt és csapatát botrány vagy súlyos választási vereség miatt eltávolítják, vagy a körülmények annyira bizonytalanok, hogy a férfi versenytársak nem jelöltetik magukat. Iskolapéldája mindennek, ahogy a Brexit után Theresa May és ellenfele, Andrea Leadsom energiaügyi államtitkár mellől kihullottak a férfi kihívók. Az eddigi belügyminiszter May tudatosan építette politikai karrierjét, készült a hivatalra, de aligha jutott volna el idáig egy válság nélkül.

A választók többnyire azért szavaznak örömmel a női vezetőkre, mert nehéz helyzetekben a nemzeti politikai megtisztítását várják, és olyan erényeket látnak bele a női jelöltbe, mint őszinteség, megfontoltság, óvatosság. Theresa Mayt azonban nem a brit választópolgárok, hanem saját pártja ültette vezetői székbe, és nagyjából senkit sem érdekelt, hogy a választók kit költöztetnének a Downing Street 10. szám alá. Egy olyan, igazán hálátlan pillanatban, amikor gyorsan szétszaladtak azok, akik megteremtették a bonyolult helyzetet Nagy-Britannia számára, amiről most még senki sem tudja, hogy jó vagy rossz lesz-e a briteknek. May esetében minden, amit eddig elért, attól függ, hogy hogyan menedzseli a kilépést. Még kérdéses, sokáig ül-e egy asztalnál Theresa May olyan női vezetőkkel, mint Angela Merkel, Kolinda Grabar-Kitarovic horvát, Csaj Ing-ven tajvani, Pak Gun-Hje dél-koreai, Michelle Bachelet chilei vagy Dalia Grybauskaitė litván, vagy ki tudja, később akár Hillary Clinton amerikai és Marine Le Pen francia elnök. Most még lehetetlen megmondani, hogy a teljes kudarc, egy hálátlan feladat elvégzése utáni süllyesztő vagy valódi nagyság vár Theresa Mayre.

Ha már mindenképpen ragaszkodunk a párhuzamokhoz, az elmúlt évek azt mutatják, hogy egy újabb Vasladyvel talán többre menne most Európa, mint egy nagylelkű anyafigurával.