Vasalt nadrággal

Nem tartanak emlékévet a tiszteletére, pedig igazán megérdemelné a száz éve született Gulyás Lajos, aki mindenféle diktatúrát és ordas eszmét elutasított, mindhalálig hű volt Istenéhez, egyházához, hazájához, és aki hitéért, helytállásáért életével fizetett. Az 1918. február 4-én született református lelkipásztor volt az 1956 utáni kommunista megtorlás egyetlen olyan egyházi áldozata, akire a kádári vérbíróság jogerősen halálos ítéletet szabott ki, és azt 1957. december 31-én végre is hajtották.

Mi volt a halálos bűne Gulyás Lajosnak? Az, hogy Magyarország német megszállását követően részt vett a fegyveres ellenállásban és az embermentés szolgálatában? Hogy a nyilas puccs után mint „államfelforgató angolbarát kommunistát” letartóztatták, s Bajcsy-Zsilinszky Endrével is levelezett? Vagy talán az, hogy 1956. október 26-án a mosonmagyaróvári tömeggyilkos sortűz után csillapította a joggal feldühödött tömeget, és megmentett a népharag elől egy ÁVH-s határőrtisztet? Netán azért végezték ki, mert bár a Hegyeshalom melletti Levél egyházközsége lelkészeként 1956–57 telén sokakat segített átszökni Ausztriába, ő maga nem ment, bár csupán pár kilométerre volt a határ? Nem ment, mert azt mondta: „Magyar ember nem hagyja el a hazáját. Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!” Persze dehogy készült ő a bitófára, hiszen biztos volt az ártatlanságában, hitt az igazságban, és nem feltételezte a mégoly gátlástalan és könyörtelen kommunista diktatúrától, hogy ártatlan, semmilyen törvényt nem sértő embereket „törvényesen” halálra ítél és kivégez.

Ebben súlyosan, végzetesen tévedett, mint sokan mások, akiknek még 1956. november 4-e után is maradt illúziójuk, hogy számít az igazság, a jog, a törvény a kommunista gonoszsággal szemben. Vagy úgy hitte, ha nincs is esély és remény, akkor is azt kell tenni, amire (Camus halhatatlan regényében) Paneloux atya int a pestisjárvány dúlta Oranban? A jezsuita szerzetes prédikációjában felidézi, hogy a marseille-i nagy pestis idején a La Mercy-kolostor nyolcvanegy szerzetese közül csak négyen élték túl a kórt, és közülük három megszökött, csak egy maradt, vállalva sorsát. Az atya a maradék egynek a példáján mutatja be Isten akaratát: „Testvéreim, maradni, ez a kötelesség!”

Gulyás Lajos sem menekült el, ott maradt községében, református gyülekezetében, hívei között, míg el nem hurcolták. Családjával éppen a 39. születésnapját ünnepelték, amikor 1957. február elején letartóztatták a kádári ellenforradalmi hatóságok, három kislányát ekkor látta utoljára. A Nagy Imre-per vidéki „főpróbájaként” megrendezett Földes-per harmadrendű vádlottjaként a Kádár-féle megtorló gépezet Gulyás Lajosra osztotta az „egyházi reakciós” szerepét. Főként azért, mert olyan autonóm, hiteles, tekintélynek örvendő egyházi személy volt, aki bebizonyította, hogy bátran, tevőlegesen szembeszáll a nyilasokkal éppúgy, mint a kommunistákkal, aki nem alkuszik meg senkivel, ha a hitéről, egyházáról, hazájáról van szó. Az Isten- és emberellenes nemzetiszocialisták, kommunisták és mai álliberális, álhumanista ideológiai és politikai örököseik szemében ez a legnagyobb, legveszélyesebb, ezért üldözendő eretnekség. Gulyás Lajos koncepciós perével és kivégzésével a szovjet tankok által hatalomba ültetett Kádár-rezsim példát akart statuálni, a többi lelkész, pap és minden egyházhoz tartozó személy megfélemlítése céljából. Ha jogerős bírósági ítélettel ki lehet végezni egy ártatlan papot, akkor gyakorlatilag bárkivel bármit meg lehet tenni – ez volt a fiatal református lelkész felakasztásának elrettentő üzenete az egész magyar társadalomnak.

Joggal mondta Kövér László házelnök a keresztény egyházak mártírsorsú lelkészeire emlékező decemberi parlamenti konferencián, hogy az istentagadásra épülő politikai rendszerek elkerülhetetlenül emberellenessé válnak, és mindig emberölésbe torkollnak – s nem csupán a múltban. Mert napjainkban világszerte mentális és politikai támadás alatt áll minden olyan hagyományos intézmény, amely az emberek identitásának oltalmazására hivatott, vagyis a család, az egyház és a nemzeti állam. Szabó István református püspök pedig arra mutatott rá, hogy az erőszakos ideológiák számára az isteni korlát a legkevésbé elviselhető. Részben azért, mert ez a korlát emlékeztet az ember végességére, minden emberi igyekezet végességére, megtöri az emberi gőgöt; részben, és döntő módon pedig azért, mert emlékeztet a jó, az igaz, és a szép forrására, az isteni valóságra. „Aki Isten ügyé­ben habozik kiállni, az végső soron nem tud az ember ügyében kiállni” – idézte a karthágói Tertullianus egyházatya ezernyolcszáz évvel ezelőtti intelmét a vértanúkhoz.

Végső soron, és végső módon kiállni a jóért, az igazért, azaz ellenállni a rossznak, a gaznak – ezt tette Gulyás Lajos, a magyar reformátusok vértanúja, akinek nemcsak a halála, de egész – nem egészen negyven évig tartó – élete is tanúságtétel volt a jóság és az igazság mellett. Ezért megérdemli, hogy születésének centenáriumán ne csupán megrendítő mártírhalálára, hanem hűséges, felelős, áldozatos életére is emlékezzünk, és emlékeztessük a fiatal, szerencsésebb sorsú nemzedékeket. Akkor is, ha ők már nemigen viselnek vasalt nadrágot.