Vélemény és vita
Váróterem
Miközben az önzés és az individualizmus bomlasztja a társadalmakat, ez a két idős egyházi vezető évezredes békülést mutat…
Mondhatni, csak rájuk kellett nézni: tényleg két világ találkozott a havannai reptéren, magyar idő szerint péntek éjjel. Kirill pátriárka, az orosz ortodox egyház feje díszes, aranyozott ruhában, míg Róma püspöke, a katolikus pápa, Ferenc egyszerű, ám méltóságteljes, fehér öltözetben.
Ha a történelemben ez a külső különbözőség talán nem is volt mindig ilyen szembeötlő, a teológiai és liturgikus eltérések, és persze egyéb konfliktusok okán a két egyház mindenkori vezetője között korántsem volt oly szíves a viszony, mint a mostani, valóban óriási jelentőségű eseményről készült felvételek tanúsága szerint Kirill és Ferenc között lehet. Sőt!
De honnan is indultunk, és miért akkora esemény ez a néhány órás beszélgetés a két főpap között?
Ennek megértéséhez évszázadokat, sőt egy évezredet kell visszameni az időben. Az úgynevezett szkizma, azaz a nagy egyházszakadás 1054-ben következett be, ám addigra már Róma és a keleti egyház akkori központja, Bizánc, vagyis a mai Isztambul, ténylegesen külön utakon járt. Mindez egészen a Római Birodalom idejéig, annak kettészakadásáig, illetve a nyugati rész ötödik századi megszűnéséig nyúlik vissza. Róma püspöke, aki Péter apostol örököseként mindig is elsőbbséget élvezett az egyetemes egyházon belül, de legalább is nagy tekintéllyel bírt, az állami közigazgatás és a latin kultúra továbbvivője is lett, miközben keleten megmaradt a császárság – praktikusan az egyházi szervezet felett. Ráadásul itt már egyre inkább a görög lett a liturgia nyelve, emellett számos teológiai kérdésben is éles ellentétek alakultak ki a két rész között. Itt leginkább az úgynevezett Filioque-vitára érdemes gondolni, ami a Szentlélek személyének máig élő, eltérő értelmezéséhez, illetve tiszteletéhez vezetett – ennek egykori hevességéről Madách Imre is beszámolt Az ember tragédiájában. Mindezt – számos egyéb konfliktus mellett – csak tetézte III. Leó bizánci császár döntése a szentképek imádatának tiltásáról, amit nyugaton soha nem fogadtak el. Róma viszont számos liturgikus újítást vezetett be, amelyekre Bizáncban mondtak nemet.
Vagyis amikor a keleti császár udvarába az áldoztatással kapcsolatos nézeteltérés apropóján érkező pápai küldöttek kiátkozták a pátriárkát, majd a keleti egyházfő válaszul őket, ezzel lényegében már egy meglévő helyzetet „szentesítettek”. A következő évszázadok azonban, minden közeledési kísérlet és barátságosabb időszak dacára, ezt az állapotot rögzítették. A viszony olyannyira elmérgesedett, hogy amikor a törökök fenyegették Bizáncot, a keleti egyházban elterjedt a mondás: inkább a szultán turbánja, mint a pápa tiarája.
Ez nemsokára, 1453-ban, három évvel a nándorfehérvári diadalunk előtt, valósággá is vált, hiszen az oszmán seregek elfoglalták a bevehetetlennek hitt várost, egyben egyházi központot. Ezt követően lett az egyház egyik feje az orosz pátriárka, aki azonban már nem számít a teljes ortodoxia vezetőjének.
A huszadik században felerősödtek a közeledési kísérletek, a számos teológiai eltérés dacára – kezdve a cölibátustól és a házasságtól, vagy akár magának a szentmisének a megélésétől egészen a különböző szentségekig, így például a gyónásig. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt, ami most Kubában, a reptér „semleges” várótermében történt, ahol a Szentatya azt mondta: „Testvérek vagyunk.”
Nem csoda hát, hogy a történelmi találkozót, illetve a titkos, nyilván igen izgalmas beszélgetésüket követően a több évszázados szétszakítottságot nem oldották fel egy csapásra, hanem Kirill és Ferenc egy látszólag semmitmondó nyilatkozattal zárta az eseményt.
Ám ez sem igaz teljesen. Határozottan kiálltak ugyanis például amellett, hogy a házasság férfi és nő között lehetséges, az irgalmasság szükségességének kiemelése mellett pedig szorgalmazták, hogy Európa őrizze meg keresztény gyökereit. Mindennek ebben a szekularizált, Istentől elforduló világban, különösen a mi megosztott kontinensünkön, bizony óriási jelentősége van. Talán nem véletlen, hogy miközben az önzés és az individualizmus bomlasztja a társadalmakat, ez a két idős egyházi vezető évezredes békülést, sőt összefogást mutat. Az ok: veszélyben az emberiség megmaradását jelentő értékek.
De egyetértés van abban is, hogy a Közel-Kelet üldözött keresztényeit meg kell védeni, erre is buzdított a két egyházfő. Ez pedig, látva az orosz–nyugati konfliktus erősödését, a szíriai véres harcokat, valamint az egyre erősödő migrációs áradatot, ma különleges jelentőséggel bír. Velük együtt várunk a világi hatalmak lépéseire.
Vagyis: Ébresztő! – üzente Kirill és Ferenc.
Ha a történelemben ez a külső különbözőség talán nem is volt mindig ilyen szembeötlő, a teológiai és liturgikus eltérések, és persze egyéb konfliktusok okán a két egyház mindenkori vezetője között korántsem volt oly szíves a viszony, mint a mostani, valóban óriási jelentőségű eseményről készült felvételek tanúsága szerint Kirill és Ferenc között lehet. Sőt!
De honnan is indultunk, és miért akkora esemény ez a néhány órás beszélgetés a két főpap között?
Ennek megértéséhez évszázadokat, sőt egy évezredet kell visszameni az időben. Az úgynevezett szkizma, azaz a nagy egyházszakadás 1054-ben következett be, ám addigra már Róma és a keleti egyház akkori központja, Bizánc, vagyis a mai Isztambul, ténylegesen külön utakon járt. Mindez egészen a Római Birodalom idejéig, annak kettészakadásáig, illetve a nyugati rész ötödik századi megszűnéséig nyúlik vissza. Róma püspöke, aki Péter apostol örököseként mindig is elsőbbséget élvezett az egyetemes egyházon belül, de legalább is nagy tekintéllyel bírt, az állami közigazgatás és a latin kultúra továbbvivője is lett, miközben keleten megmaradt a császárság – praktikusan az egyházi szervezet felett. Ráadásul itt már egyre inkább a görög lett a liturgia nyelve, emellett számos teológiai kérdésben is éles ellentétek alakultak ki a két rész között. Itt leginkább az úgynevezett Filioque-vitára érdemes gondolni, ami a Szentlélek személyének máig élő, eltérő értelmezéséhez, illetve tiszteletéhez vezetett – ennek egykori hevességéről Madách Imre is beszámolt Az ember tragédiájában. Mindezt – számos egyéb konfliktus mellett – csak tetézte III. Leó bizánci császár döntése a szentképek imádatának tiltásáról, amit nyugaton soha nem fogadtak el. Róma viszont számos liturgikus újítást vezetett be, amelyekre Bizáncban mondtak nemet.
Vagyis amikor a keleti császár udvarába az áldoztatással kapcsolatos nézeteltérés apropóján érkező pápai küldöttek kiátkozták a pátriárkát, majd a keleti egyházfő válaszul őket, ezzel lényegében már egy meglévő helyzetet „szentesítettek”. A következő évszázadok azonban, minden közeledési kísérlet és barátságosabb időszak dacára, ezt az állapotot rögzítették. A viszony olyannyira elmérgesedett, hogy amikor a törökök fenyegették Bizáncot, a keleti egyházban elterjedt a mondás: inkább a szultán turbánja, mint a pápa tiarája.
Ez nemsokára, 1453-ban, három évvel a nándorfehérvári diadalunk előtt, valósággá is vált, hiszen az oszmán seregek elfoglalták a bevehetetlennek hitt várost, egyben egyházi központot. Ezt követően lett az egyház egyik feje az orosz pátriárka, aki azonban már nem számít a teljes ortodoxia vezetőjének.
A huszadik században felerősödtek a közeledési kísérletek, a számos teológiai eltérés dacára – kezdve a cölibátustól és a házasságtól, vagy akár magának a szentmisének a megélésétől egészen a különböző szentségekig, így például a gyónásig. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt, ami most Kubában, a reptér „semleges” várótermében történt, ahol a Szentatya azt mondta: „Testvérek vagyunk.”
Nem csoda hát, hogy a történelmi találkozót, illetve a titkos, nyilván igen izgalmas beszélgetésüket követően a több évszázados szétszakítottságot nem oldották fel egy csapásra, hanem Kirill és Ferenc egy látszólag semmitmondó nyilatkozattal zárta az eseményt.
Ám ez sem igaz teljesen. Határozottan kiálltak ugyanis például amellett, hogy a házasság férfi és nő között lehetséges, az irgalmasság szükségességének kiemelése mellett pedig szorgalmazták, hogy Európa őrizze meg keresztény gyökereit. Mindennek ebben a szekularizált, Istentől elforduló világban, különösen a mi megosztott kontinensünkön, bizony óriási jelentősége van. Talán nem véletlen, hogy miközben az önzés és az individualizmus bomlasztja a társadalmakat, ez a két idős egyházi vezető évezredes békülést, sőt összefogást mutat. Az ok: veszélyben az emberiség megmaradását jelentő értékek.
De egyetértés van abban is, hogy a Közel-Kelet üldözött keresztényeit meg kell védeni, erre is buzdított a két egyházfő. Ez pedig, látva az orosz–nyugati konfliktus erősödését, a szíriai véres harcokat, valamint az egyre erősödő migrációs áradatot, ma különleges jelentőséggel bír. Velük együtt várunk a világi hatalmak lépéseire.
Vagyis: Ébresztő! – üzente Kirill és Ferenc.