Varjak tudománya

Most, hogy a baglyok mellett a varjak is a lakótelep állandó lakói lettek, Vidéki Lajos el-elgyönyörködik szemük csillogásában, fényes tollazatukban, és tisztelettel adózik bátorságuknak is. Mert volt már, hogy alig egy méterre haladt el munkába menet egy a tekintetével őt követő madár mellett, de olyan is, hogy roppant ellenségesen pislogott rá egy dolmányos, aki éppen a telepi szupermarket kukáiban kutakodott. Talán a konkurenciát látta benne.

Szóval a lakótelep faunája néhány esztendeje a varjakkal, jelesül a dolmányos vagy szürke varjúval és rokonával, a vetésivel is bővült. Ez utóbbiak negyvenöt centiméteres testtel, maximum egyméteres szárnyfesztávval és háromszáz-háromszázötven grammos súllyal nagy tömegekben úgy október közepe felé tűnnek fel az egyre komorabb égboltozaton, jellemzően északi irányból közelítve meg a Várost. Szeles időben november, december táján már elképesztő kavargást tud produkálni a több ezer madár, régen falun ilyenkor szokták mondani az öregek, hogy hó lesz. Aztán a hó mára olyan ritka lett errefelé, mint a fehér holló, hogy valamennyire stílszerűek maradjunk. Így tehát a tetőtől talpig fekete madarak vélhetően csak úgy a maguk szórakoztatására kavarognak már a Város légterében. Mert aztán mindenek felett szeretik egymás társaságát, ezért is nagy kolóniákban fészkelnek. Magasra nőtt fák, mondjuk platánok csoport­jait megszállva valóságos lakótelepeket hoznak össze ágakból készült, sárral is kitapasztott hajlékaikból. Ahol aztán az éppen költő vagy a fió­kákat nevelgető háziasszonyok és a táplálékot hordó példás apák fülsiketítő károgással szokták megbeszélni egymás között a dolgokat, miközben tojnak az alattuk lévő világra.

Aztán a hiedelmekkel ellentétben meg sem közelítik a százéves életkort, ennek ötödénél már elrepülnek a hosszú útra. Az viszont állítólag igaz, hogy az öregebb, tapasztaltabb példányok felismerik a puskát, amit egyébként csak frusztrált, komolyabb vadak elejtésére alkalmatlan vadászok szoktak rájuk emelni. Ezek a kocapuskások pedig jobb, ha tudják, egy-egy példány eszmei értéke manapság ötvenezer forint, lövöldözzenek hát inkább konzervdobozra, az még el sem repül, csak akkor, ha eltalálják. Meg aztán a vetési varjú nagy hasznot is hajt mindenféle káros rovarok és csúszómászók elfogyasztásával, és manapság, a végsőkig gépesített mezőgazdaság miatt esélyük sincs a névadó tevékenységre, a friss vetéseken való táplálkozásra.

Más kategória viszont a Vidéki Lajossal is kvázi szembeszálló dolmányos rokon, aki elegánsnak tűnő ruhájában a lakótelepek madárvilágának vezető pozícióját foglalja el. Igazi kiskirály, mellette esélye sincs a szarkának, a galambnak vagy a rigóknak. El is szoktak iszkolni mindjárt, ha megjelenik, nem várják meg, hogy Vidéki Lajos kislányának óvodás mondását idézve „megcsőrintse” őket. A vetési kolléga nem fél tőle, de a körön kívül párosával ugrabugráló csókák már tartják a tisztes távolságot. Méreteiben ugyan alig nagyobb, mint a csupafekete kolléga, de a maximum hatszáz grammos testtömeg azért már tekintélyt parancsol. A lakótelepen csak az örvös galambok esnek egy súlycsoportban vele, de hát azok mindig csak a szerelemmel vannak elfoglalva. A kisebb tíz-húsz példányt számláló csapatokban járó dolmányosok a magvak, bogarak és csúszómászók mellett megeszik a dögöket is. Talán ezért fedezték fel a fedetlen szeméttárolókat, mikből határozott mozdulatokkal szórják ki a holmit, hogy aztán később átnézve hasznosítsák a hasznosíthatókat. Megfigyelték azt is, hogyan bánnak el a sekély vízből ügyesen kipecázott kagylókkal. Jó magasra felviszik a páncéljukban lapító puhatestűeket, majd lepottyantják az aszfaltra. És már kezdődhet is a lakoma.