Varázshegy

Ha előre láthatta volna Arany János, hogy szeretett szülővárosa, az egykori „szabad hajdúfészek” az ő kétszázadik születésnapján az egész magyarság figyelmének fókuszába kerül, aligha írta volna róla azt, hogy „mégsem olyan nevezetes már most”. Az elmúlt héten a média jóvoltából mindenki jobban megismerhette Nagyszalonta, a magyar–román államhatártól mindössze tizennégy kilométerre fekvő, nem egészen tizennyolcezer lakosú kisváros, a csaknem száz évvel Trianon után ma is magyar és református többségű kelet-alföldi mezőváros múltját és jelenét. S azt, hogy mit adott és jelentett Arany Jánosnak szülőföldje, hogyan nőtt fel és élt itt élete első felében a „kis nótárius” (a város aljegyzője) mikor, hogyan és miért vált a legnagyobb magyar epikus költővé. Másfelől arról is szép képet kaphatott a „nagy haza”, hogy mit jelentett és jelent ma is szülővárosának legnagyobb fia életműve, hogyan őrzik, ápolják örökségét ott, ahol Arany „hírét, a lángész csodáit ragyogja minden”? – a szülőháztól a református templomon és a magyar iskolán át a Csonkatoronyig, ahol fia, László és veje, Széll Kálmán református esperes kezdeményezésére kitalálták és létrehozták az egyedülálló emlékmúzeumot, mely 1899 óta mind a mai napig a szalontai Arany-kultusz központja, és a világ magyarságának egyik zarándokhelye.

Felemelő és feledhetetlen érzés volt ott lenni csütörtökön Nagyszalontán, az Arany-emlékév megnyitóján, ahol a távolról érkező magyarok is – az államfőtől, politikusokon, akadémikusokon, egyetemi tanárokon, művészeken át az egyszerű emberekig – mindenki otthon érezte magát a „kis hazában”, együtt ünnepelve a szalontai polgárokkal. Akik közül sokan be sem fértek a patinás Városháza zsúfolásig telt dísztermébe, ahol délután bemutattuk az Arany Szalontája, Szalonta Aranya című, tartalmát és formáját tekintve is különleges albumot, amelyet minden érdeklődő megkapott ajándékba.

A tudományos konferenciával, iskolai megemlékezéssel és koszorúzással, a szoborparkban tartott irodalmi műsorral és Arany János bronzszobrának megkoszorúzásával, hálaadó istentisztelettel, a szülőházhoz zarándokoló gyertyás emlékmenettel és az esti színházi előadással „fűszerezett” ünnepi program szellemnek és léleknek olyan „jó falat” volt, mint a híres velszi lakoma ínycsiklandozó, „nézni is tereh” kínálata. S mindez a szalontai Arany-évnek még csak a nyitánya volt, amit a hét végén máris követett az immár huszonkettedik, ezúttal világméretűvé bővülő Arany János-szavalóverseny. Jövő év március 2-ig egy éven át tiszteleg legnagyobb fia előtt Nagyszalonta. Nem lesz olyan hét, hogy valami ne emlékeztessen rá; kiemelkedő, többnapos programokat is terveznek, amelyeket láncszerűen összeköt az iskolai megemlékezések, vetélkedők, rendhagyó irodalomórák, istentiszteletek és egyéb egyházi alkalmak, konferenciák, könyvbemutatók, szórakoztató rendezvények folyama.

Természetesen Arany János nem kizárólag a szalontaiaké, s nem is csupán azon városoké, amelyek a költő életében oly fontosak voltak, ezért egy éven át az „Arany-út” állomásai lesznek Nagyszalonta mellett Debrecen, Nagykőrös és Budapest. Az Arany János-emléktúra ötletét az Arany János Művelődési Egyesület találta ki, s a résztvevőknek egy erre a célra kiadott füzetbe négy pecsétet – a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumét, a nagykőrösi Arany János Kulturális Központét, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárét és a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesületét – kell összegyűjteniük, a túrát teljesítők között pedig 2018. április 11-én értékes nyereményeket sorsolnak majd ki. De egy jó vastag füzetet meg lehetne tölteni azokkal a programokkal, rendezvényekkel is, amelyekkel sok határon inneni és túli településen megemlékeznek a kétszáz éve született költőről. Például legközelebb Balatonfüredre, a március tizenötödikéhez kapcsolódó tavaszi fesztiválra mindenki elhozhatja kedvenc Arany-versét, melyeket az ünnepi megemlékezés után felolvasnak a helyi Kisfaludy Színház művészei.

„Mindennap félórán át Arany János versei. Ez a mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodom” – írta naplójába hatvanöt éve, amerikai emigrációja kezdetén Márai Sándor. A felvidéki Kassa legnagyobb magyar polgári írója éppúgy „Arany János bűvös szavával mulatott”, mint a délvidéki, szabadkai származású nyelvzseni költő, Kosztolányi. Ők (mint Babits, Szerb Antal, Németh László is) megismerték és megértették, hogy – nomen est omen! – Arany volt a legnagyobb magyar alkimista, aki a magyar nyelvből utánozhatatlan, felülmúlhatatlan aranyhegyet varázsolt. Ha mi megmászni nem is tudjuk ezt a bűvös varázshegyet, a gyomrából, oldalaiból mégis mindenki szabadon bányászhatja, gyűjtheti kifogyhatatlan aranykincseit, amelyek a nemzeti közvagyon részei. Ha az előttünk álló emlékévben valóban mindennap olvassuk, felidézzük és elmondjuk Arany lírai költeményeit, balladáit, eposzait, gyönyörű műfordításait, akkor talán mi is közelebb juthatunk „vagyonos Atyánk” titkához, amit József Attila is csak kevéssel a tragikus halála előtt fejtett meg: „homokot kötöttél, a futó időt”.

Amíg Arany nyelve, lelke, szelleme bennünk és közöttünk él, nem foghat ki rajtunk a futó, vagy mint Berzsenyi oly szépen írta: „szárnyas idő”, s ennek élő példája, hű tanúságtevője a Magyarországtól egy évszázada elszakított maroknyi szalontai nép. Aki részt vett az emlékév megnyitóján, vagy ellátogat Nagyszalontára a következő év során, bízvást megérti és megerősíti, amit a legnagyobb magyar emlékére 1860-ban írt költeménye végén üzent Arany János a kortársainak és a következő nemzedékeknek: „Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog és erő!”