Vélemény és vita
Válságra várva?
Elmondhatjuk, meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket is ahhoz, hogy az együttélés életterében boldogulni kívánó egyén sikeres legyen
A sikeres politika ismérve az egyén boldogulásának elősegítése egy erősödő és egyre inkább összetartó közösség bölcsőjében. Azaz olyan kormányzati célok megfogalmazása és véghezvitele, amelyek nem csupán az egyén zsebéről és anyagi tulajdonának gyarapításáról szólnak, hanem alkalmasak arra is, hogy megerősítsék a szellemi együttélés alapjait, a természetes és hagyományos közösségek valódi létezését.
Arisztotelész szerint a jó kormányzás lényege nem az, hogy mennyien uralkodnak, és hogy milyen rendszerben működik a hatalommegosztás, hanem az, hogy létrejön-e egy olyan együttélési keret, amelyben lehetősége van a polgároknak erényesen cselekedni és ezáltal boldogabbnak lenni. Az ókori bölcsek politikáról gondolkodásában ugyanis egyenlőség van az erényes cselekvés (jó emberek) és a boldogság közt. Ennek alapjait ott kereshetjük, hogy az ógörögök szerint az egyén önmagában nem értelmezhető, csakis egy közösség keretei közt nyilvánul meg a szándéka, akarata és cselekedete. Így ahhoz, hogy az egyén boldog életet élhessen, a közösségnek kell „jónak” lennie.
Habár Machiavelli fordulata óta kissé pesszimistábban (vagy realistábban) gondolkodunk a politika természetéről és a jó (hasznos) hatalomgyakorlás jellemzőiről, azt az alapvetést mégis érdemes szem előtt tartanunk ma is, hogy az egyén boldogulása a közösség anyagi és szellemi gyarapodása nélkül nem lehetséges, legalábbis hosszú távon nem működőképes.
Ha lefordítjuk mindezt a ma világára, akkor azt mondhatjuk, hogy meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket ahhoz, hogy az együttélés életterében boldogulni kívánó egyén sikeres legyen. Persze ez teljesen ellentétes a liberális logikával, amely az önző és versenyben élő individuum szabadságából indul ki, és igen távol esik a szocialisták erőszakos kollektivizálási és egyenlőségi programjától.
De ha körbenézünk a nyugati civilizációban, akkor azt láthatjuk, hogy sem a szocialista szolgaság, sem a liberálisok végtelenített szabadsága nem vezetett boldogabb és teljesebb élethez. Az előbbi elnyomta a szellemet és az egyéni akaratot, az utóbbi pedig olyan határtalan életvezetést kínált, amelyben minden hagyományos emberi érték elpusztult, és lépésről lépésre elidegenedett az ember az Istentől, a másik embertől, majd végül önmagától. Ez utóbbi a civilizációs betegségekben, a végtelen szabadságtól való szorongásban és félelemben csúcsosodott ki.
De hogy tovább szűkítsük a tekintetünk fókuszát, és a mai Magyarországra nézzünk, azt kell látnunk, hogy valóban elindultak olyan társadalompolitikai folyamatok, amelyek a természetes (vagy hagyományos) közösségeket erősítik. A nemzetét a negatív globális folyamatok ellen, a családot (a férfi és nő által létrehozott, utódokat nemző szellemi és anyagi kapcsolatot) a szabadosság kulturális hódításával szemben, és a hitbéli közösségeket azzal, hogy társadalmilag hasznos feladatokat (iskola, kórház, élettér megteremtése) bíz rájuk a hatalom.
Ám nagy kérdés, hogy ezek az örvendetes társadalompolitikai lépések fenntarthatók-e egy globális méretű gazdasági vagy pénzügyi válságban. Ugyanis ennek eljövetelét jósolja számos gazdasági szereplő, szakember és tudós. Sőt, a magyar kormány is költségvetési tartalékot képez, és igyekszik a keleti nyitással tovább tágítani az ország mozgásterét, illetve csökkenteni egy-egy hatalmi központtól való függőségét.
A következő négyéves ciklus legfontosabb kérdése voltaképp az lesz, hogy sikerült-e elég erőssé, függetlenné és megfelelő tartalékokkal felvértezetté tenni a magyar gazdaságot az eddig eltelt évek során. Hisz ebben a fejlődő és növekedő gazdasági helyzetben, amit létrehoztunk, működnek a jövőt építő társadalompolitikai cselekvések, ám egy olyan globális gazdasági és pénzügyi válságban, amely katasztrofálisan hatna az ország helyzetére, aligha lehetne ezeket tovább növelni. Gondoljunk csak például a családtámogatási politikára, a foglalkoztatás növekedésére, az infláció lenullázására, az egyházak társadalmilag hasznos tevékenységének támogatására és a nemzeti szellem erősítésére, a sportrendezvények és fesztiválok szervezésére, a kulturális „termékek” nemzetközi sikerére, a hagyományápolásra és a határon túli magyarok segítésére.
Mindebből az következik, hogy az Orbán-kormánynak, ha folytatni szeretné a hagyományos közösségek felvirágoztatását, elősegítve ezzel az egyén sajátos boldogulását, a szellemi és anyagi jólét növelését, akkor bizony egyre erősebb védelmet kell a globalizmus negatív hatásai ellen kidolgoznia, illetve továbbra is tágítania szükséges a politikai és gazdasági mozgásterünket – ameddig ez még egyáltalán lehetséges.
Arisztotelész szerint a jó kormányzás lényege nem az, hogy mennyien uralkodnak, és hogy milyen rendszerben működik a hatalommegosztás, hanem az, hogy létrejön-e egy olyan együttélési keret, amelyben lehetősége van a polgároknak erényesen cselekedni és ezáltal boldogabbnak lenni. Az ókori bölcsek politikáról gondolkodásában ugyanis egyenlőség van az erényes cselekvés (jó emberek) és a boldogság közt. Ennek alapjait ott kereshetjük, hogy az ógörögök szerint az egyén önmagában nem értelmezhető, csakis egy közösség keretei közt nyilvánul meg a szándéka, akarata és cselekedete. Így ahhoz, hogy az egyén boldog életet élhessen, a közösségnek kell „jónak” lennie.
Habár Machiavelli fordulata óta kissé pesszimistábban (vagy realistábban) gondolkodunk a politika természetéről és a jó (hasznos) hatalomgyakorlás jellemzőiről, azt az alapvetést mégis érdemes szem előtt tartanunk ma is, hogy az egyén boldogulása a közösség anyagi és szellemi gyarapodása nélkül nem lehetséges, legalábbis hosszú távon nem működőképes.
Ha lefordítjuk mindezt a ma világára, akkor azt mondhatjuk, hogy meg kell erősíteni a nemzetet, a családot és a hitbéli közösségeket ahhoz, hogy az együttélés életterében boldogulni kívánó egyén sikeres legyen. Persze ez teljesen ellentétes a liberális logikával, amely az önző és versenyben élő individuum szabadságából indul ki, és igen távol esik a szocialisták erőszakos kollektivizálási és egyenlőségi programjától.
De ha körbenézünk a nyugati civilizációban, akkor azt láthatjuk, hogy sem a szocialista szolgaság, sem a liberálisok végtelenített szabadsága nem vezetett boldogabb és teljesebb élethez. Az előbbi elnyomta a szellemet és az egyéni akaratot, az utóbbi pedig olyan határtalan életvezetést kínált, amelyben minden hagyományos emberi érték elpusztult, és lépésről lépésre elidegenedett az ember az Istentől, a másik embertől, majd végül önmagától. Ez utóbbi a civilizációs betegségekben, a végtelen szabadságtól való szorongásban és félelemben csúcsosodott ki.
De hogy tovább szűkítsük a tekintetünk fókuszát, és a mai Magyarországra nézzünk, azt kell látnunk, hogy valóban elindultak olyan társadalompolitikai folyamatok, amelyek a természetes (vagy hagyományos) közösségeket erősítik. A nemzetét a negatív globális folyamatok ellen, a családot (a férfi és nő által létrehozott, utódokat nemző szellemi és anyagi kapcsolatot) a szabadosság kulturális hódításával szemben, és a hitbéli közösségeket azzal, hogy társadalmilag hasznos feladatokat (iskola, kórház, élettér megteremtése) bíz rájuk a hatalom.
Ám nagy kérdés, hogy ezek az örvendetes társadalompolitikai lépések fenntarthatók-e egy globális méretű gazdasági vagy pénzügyi válságban. Ugyanis ennek eljövetelét jósolja számos gazdasági szereplő, szakember és tudós. Sőt, a magyar kormány is költségvetési tartalékot képez, és igyekszik a keleti nyitással tovább tágítani az ország mozgásterét, illetve csökkenteni egy-egy hatalmi központtól való függőségét.
A következő négyéves ciklus legfontosabb kérdése voltaképp az lesz, hogy sikerült-e elég erőssé, függetlenné és megfelelő tartalékokkal felvértezetté tenni a magyar gazdaságot az eddig eltelt évek során. Hisz ebben a fejlődő és növekedő gazdasági helyzetben, amit létrehoztunk, működnek a jövőt építő társadalompolitikai cselekvések, ám egy olyan globális gazdasági és pénzügyi válságban, amely katasztrofálisan hatna az ország helyzetére, aligha lehetne ezeket tovább növelni. Gondoljunk csak például a családtámogatási politikára, a foglalkoztatás növekedésére, az infláció lenullázására, az egyházak társadalmilag hasznos tevékenységének támogatására és a nemzeti szellem erősítésére, a sportrendezvények és fesztiválok szervezésére, a kulturális „termékek” nemzetközi sikerére, a hagyományápolásra és a határon túli magyarok segítésére.
Mindebből az következik, hogy az Orbán-kormánynak, ha folytatni szeretné a hagyományos közösségek felvirágoztatását, elősegítve ezzel az egyén sajátos boldogulását, a szellemi és anyagi jólét növelését, akkor bizony egyre erősebb védelmet kell a globalizmus negatív hatásai ellen kidolgoznia, illetve továbbra is tágítania szükséges a politikai és gazdasági mozgásterünket – ameddig ez még egyáltalán lehetséges.