Valóságlegendák

Ez a cikk, mostani szomorú felszámolása kapcsán, a Pápai Húsról fog szólni, vagy ahogy arrafelé mondják, a húsgyárról, még a daliás időkből, amikor az intézmény a kor divatjának megfelelően a hangzatos Pápai Húskombinát nevet viselte, és a Kisfaludy utca görbületében büszkén magasodott haragosvörös központi kockája.

A gyárat, amelyet lassan körbenőtt a város, legendák veszik körül. Vannak közöttük szépek, szomorúak, és vannak tanulságosak is. És vannak olyanok is, amelyek talán megmagyarázzák ennek a mostani nagy szomorúságnak egy kis szeletét, mert régen, egy valamirevaló pápai hentesnek bizony nem volt szőr a lábikráján. Na nem azért, mintha a sonkafeldolgozó ötfokos üzemi hőmérsékletében ilyen feltételek mellett szívesebben bújtak volna egymáshoz, hanem azért, mert általában oda erősítették celluxszal a kicsempészni kívánt vesepecsenyét. A cellux pedig, főleg rendszeres használat esetén, csodálatosan epilált. Emberenként vegyünk két lábat, a rutinosabbak esetén két hónaljat is, ahol remekül megfért oldalanként egy-egy rövidkaraj, a leleményesekhez pedig még hozzácsaphatunk egy tarját is, amelyet általában a hason, a nadrágszíj magasságában rögzítettek.

Voltak persze fifikásabb megoldások is, ezekre mindjárt kitérünk, megjegyezve, hogy a legendák csak a jéghegy csúcsáig engedik ellátni az olvasót. Ilyen eset a biciklis emberé, aki addig-addig alakítgatta a kerékpár vázát, mígnem a nyereg alatti rész átmérője bő tíz centiméteresre nem sikeredett, így abba minden gond nélkül belefért egy rúd szalámi. Lám, ő kétezer év után és modern körülmények között is bizton tudta, hogyan kell a nyereg alatt puhítani a húst. A magnós cigányember örökké nevetett és tréfált, és nem tudni, hogy melyik filmben szeretett bele, de egyszer csak szerzett magának egy hatalmas magnetofont, amelyet hanyagul a vállára vetve üvöltetett. Sajnálták is érte sokan, hogy elmegy a fizetése arra a sok drága góliát elemre, ami az állandó jókedvhez kell. Azt persze nem tudták, hogy a nagy magnóban egy kis Sokol rádió bömböl békésen hat-nyolc kiló, karaj, tarja, vörösáru – mikor mi sikeredett – társaságában.

Viszonylag sokáig őrizte titkát az egyik legszerényebb ember azon a környéken, aki mindig egy szál nejlonzacskóval hagyta el az üzemet, a buszmegállóba viszont mindig hatalmas szatyorral érkezett. Egyszer azonban meglesték, akkor kiderült, hogy a gépjárműtelephely egy félreeső részén egyszerűen átlógatta a kerítésen az előzőleg összeválogatott húsárut. A módszer viharos gyorsasággal terjedt, de nem virágzott sokáig, mert akkora hiányok keletkeztek, hogy gyorsan lefülelték, pedig még sehol sem voltak a mindent látó ipari kamerák.

Voltak helyettük éber portások, akiknek minden kilépőt meg kellett motozniuk. Ők annyira szorgalmasak voltak, hogy köpenyük jobb oldalára is varrattak egy idő után felső zsebet, ami akkor kifejezetten jól jött, ha a másikból már kifolytak a papír húszasok, amelyeket az előírásoknak megfelelően nyitott és üres táskával közlekedő megfáradt hentesek gyömöszöltek bele.

Csak egy ember nem fizetett a portásoknak, ő beszélgetett velük, és ezért a kapusok szerették is nagyon. A csevej általában nem tartott sokáig, de ez az idő elég volt arra, hogy a hátára függesztett szalonna még jobban a helyére idomuljon. Azt mondják, csak egyszer nem ült le fájós derekára hivatkozva, de ekkor szalonna helyett húsz pár kolbász volt a hátára erősítve, és attól tartott, hogy valamelyik esetleg eltörik.
Ők voltak a kisemberek. A nagyokról, a gyár vezetőiről meg legyen elég annyi, hogy egy másik kisember, aki éppen azon volt, hogy a szolgálati Barkas segítségével jobb körülményeket biztosítson a garázsában egy komplett hegesztő apparátnak, a teherportán az érdeklődő kapus kérdésére csak bemondta a vezérigazgató nevét, felkínálva a lehetőséget a rakomány megtekintésére. Nem éltek vele.

Ezek után csak remélni lehet, hogy a pápai húsüzem, zseniális termékeivel, a véleményünk szerint a debreceninél finomabb páros kolbásszal, a disznósajttal és minden más egyébbel együtt, jó kezekbe kerül. Hiszen már csak a legendák miatt is megéri.