Választhatunk!

Az idei „szuper” választási év harmadik és egyben utolsó voksolása körül is olyan ádáz vitát láthattunk, mint az áprilisi országgyűlési választás kapcsán. A helyzet több szempontból is hasonlít.

A balliberális ellenzék most is jó előre megkérdőjelezi a választás tisztaságát. Ez náluk már egyfajta „rutin”, amely azt a célt (is) szolgálja, hogy vereség esetén legyen mire hivatkozni, amikor a rossz bizonyítványt kell megmagyarázni.

Ráadásul a baloldali kampány nagy része pont az ilyen eljárásjogi kérdésekről szólt, amelyek – legyünk őszinték – nem nagyon hozzák lázba a szavazóközönséget. Őket az érdekli, hogy sportszerű szabályok mentén szavazhatnak-e vagy sem. Idén tavasszal az volt az általános érzés, hogy Magyarországon összességében jó irányba mennek a dolgok.

Ráadásul fele annyi parlamenti képviselőt választottunk, mint korábban, így a politika költségei csökkentek. Továbbá nem volt olyan nemzetközi vagy hazai intézményi kritika sem, amely hihetően és megalapozottan támadta volna az új választási rendszert. Tavasszal nem jött be az ilyen taktikázás, hiszen nem volt kormányváltó hangulat, és a kormánypártok meggyőző fölénnyel nyertek.

A magyar szavazók úgy gondolkodhattak, hogy ha a baloldalnak volt nyolc éve arra, hogy megmutassa tudását, akkor most a polgári oldal is kapjon nyolcévnyi lehetősséget a szavazóktól, hogy bizonyíthasson. Szembeötlő a különbség a 2010 előtti és utáni időszak között. Magyarország már nem sodródik tovább, képes az IMF és a megszorításokat hozó, neoliberális politika nélkül is finanszírozni magát. A politika a legfontosabb kérdésekkel foglalkozik: visszaadta a munka becsületét. Aki többet dolgozik, többet is vihet haza. Az állam elismeri és támogatja a gyermeknevelés költségeit, így lassítva a népességfogyást.
A kettős állampolgárság intézményével sikerült begyógyítani a 2004. december ötödikei, gyászos emlékű népszavazás által okozott sebet, így újra jó érzés magyarnak lenni.

Az önkormányzatok terén is sok minden változott: a kormány átvállalta adósságukat, így azok tiszta lappal indulhatnak, olyan terhektől szabadultak meg, amelyek eddig lebénították mindennapi működésüket.
Megszűnt az a főváros-centrikusság is, amely a 2010 előtti nyolc év rossz kormányzását jellemezte. A baloldal ugyanis – hatalmi és koalíciós megfontolásokból – szinte az összes fejlesztési forrást Budapestnek adta. Jó példa erre a 4-es metró 452 milliárd forintos költsége. Gondoljuk csak el, hogy ebből a pénzből vidéken (is) mi mindent lehetett volna felépíteni.

Az ország döntött, a kormány folytatja a megkezdett munkát. Októberben az lesz a fő kérdés, hogy a nagyobb önkormányzatok vezetői a kormánnyal közösen vagy annak ellenében akarnak-e politizálni. Az ellenzéki politikusoknál ugyanis egyre inkább az a hatalmi játszma válik meghatározóvá, amely nem a városok irányítására keres jobb megoldásokat, hanem leginkább a választásról választásra bukdácsoló pártok és pártocskák túléléséhez keres újabb fogódzót. Most éppen az önkormányzatokban.

A legnagyobb figyelem most is a fővárosra irányul. 2006 óta számos kerület és négy éve immáron a főváros élén is olyan politikus áll, aki érti a város gondolkodását. Nem a belső kerületekben akar „világvárost” építeni, ami mindenkinek jó, kivéve az ott élőket, hanem egy működőképes és élhető Budapestet.
A városvezetésnek az elmúlt négy évben volt elég mersze ahhoz, hogy minden téren szakítson elődjei sablonos, liberális gondolkodásával. A neoliberális gazdaságpolitika eredményeként ugyanis Budapestet is adósságcsapda fenyegette. Egyes, gyakran aszociális kisebbségek követelőzővé váltak, lehetetlenné téve a közterületek, aluljárók vagy buszok és villamosok rendeltetésszerű használatát.

A balliberális politikusok visszatérésével az önkormányzatokban megkezdett építő munka gyümölcsei is veszélybe kerülnének. Már körvonalazódik, hogy a nagyobb településeken nem várospolitikusokat, hanem jellemzően az országos politikában jártas politikusokat indítanának szívesen, akik tavasszal nem jutottak parlamenti mandátumhoz.

A baloldali pártoknak persze előbb meg kellene egyezniük a jelöltek személyében, amire sokadszorra is csak döcögve képesek. Ugyanazok a dilemmák tornyosulnak előttük, mint a parlamenti választás előtt. Ha külön indulnak, láthatóvá válik az egyes pártok valós támogatottsága, de nevető harmadikként biztosan a jobboldali jelölt fog nyeri.

Amennyiben újra összefognak, ezúttal sem kapunk hiteles képet támogatottságukról, és az alkutól függ majd, hogy az egyes pártok kapnak-e elég lehetőséget programjuk bemutatására, megvalósítására.
Idén januárban végül megszületett a választási összefogás a balliberális pártok között. A választási törvény most is ebbe az irányba tolja őket. Több vidéki városban már meg is van a szövetség. Az MSZP és a DK a fővárosban már majdnem megegyezett, ott az Együtt–PM kéreti magát. Sejthetjük, hogy végül megegyeznek.

Az október tizenkettedikei választáson ezért leginkább arról döntünk, hogy a nagyvárosokban is folytatódjon-e a megkezdett építőmunka, avagy a konfliktus és a civakodás nyerjen ott is teret, ahol a legkevésbé van erre szükség.