Valakinek a valamije

Ha uniós verziót készítenénk ma ebből a játékból, bizonyos kártyák esetében nem tudnám eldönteni ki vagy mi lenne a valaki, és ki vagy mi kerülne a valamije pont alá. Ilyen például Németország és az Európai Unió esete.

Németország kancellárja kinyitja az ajtót, és behívja a Közel-Keletet és Afrikát a nappalijába, majd amikor rádöbben, mit is tett valójában, hogy nem ezt a lovat akarta, akkor rögtön napirendre kerül a kvótarendszer, és hirtelen nagyon fontossá válik mindenkire rákényszeríteni.

Paolo Gentiloni olasz miniszterelnök Angela Merkel mellett állva, a legutóbb ki is jelentette, hogy Olaszország és Németország úgy gondolja, ugyan konszenzusra van szükség a menekültügyi rendszer reformjához, de „természetesen elfogadhatatlan”, ha egy tagállam nem vesz részt a megbeszéléseken, vagy úgy gondolja, hogy „nekünk ehhez semmi közünk”. Német politikusok (és őket követve általában más nyugatiak is) az uniós tagországokat támadják, ha fenntartanak bármilyen kapcsolatot Oroszországgal, Kínával vagy Törökországgal, de Berlin mindhárommal vidáman kereskedik és tart magas szintű találkozókat, vagy éppen, ha érdeke úgy kívánja, győzködi a lengyeleket új gázvezeték építésére Oroszországból. Akárkivel ülnek le például a visegrádiak tárgyalni, ha az nem Németország, Berlin tiltakozik. Sok német politikus nem csak a belpolitikában gondolkozik tartományokban, hanem az unió tagországait is többé-kevésbé német tartományoknak tekinti.

Ursula von der Leyen német védelmi miniszter február 16-án, a müncheni konferencián azt mondta, hogy az EU-s külpolitikában el kell mozdulni az egyhangúságot igénylő döntéshozataltól a többségi alapú felé, mert el kell kerülni, hogy egy vagy néhány tagország a vétójoggal gátolja azokat, akik együtt előre akarnak lépni. Világos üzenet ez az „akadékoskodóknak”: már nem csak kétsebességes Európáról van szó, hanem „együtt előre lépőkről” és az út szélén hátrahagyottakról. Von der Leyen egyelőre csak külpolitikát emlegetett, de látjuk, hogy az unióban már most sem ragaszkodnak annyira ehhez a teljes konszenzushoz.

Természetesen Florence Parly francia védelmi miniszter, a konferencia második előadója csak bólogatott ehhez, és azzal az örökkévalóságnak szóló gondolattal sikerült kiegészítenie a fenti megnyilvánulást, hogy az európai együttműködés „nem luxus, hanem szükségszerűség”. Ráadásul ő a bürokrácia csökkentésével próbálta indokolni a vétójog eltörlését.

Poroszország kapcsán mondták, hogy a legtöbb esetben az országnak van hadserege, de a poroszoknál a hadseregnek van országa. Ma mintha ennek a gondolkodásnak egy érdekes változatát látnánk Berlinben: sok német politikus nem azt gondolja, hogy Németország az unió egy tagországa, hanem hogy Németországnak van egy uniója. Aki pedig nem úgy lép a közös nagy menetelésben, ahogy a porosz tisztek vezényelnek, azt inkább az árok szélén hagynák. Franciaország és Olaszország pedig szokás szerint csak asszisztál a német törekvésekhez.