Vae victis

Egyként horgadt fel a sajtó, és egy emberként ígértek azonnali intézkedéseket az illetékesek, miután május elején kiderült, hogy a Bundeswehr két laktanyájában egyes katonák nosztalgiából az egykori nemzetiszocialista Németország hadserege, a Wehrmacht különféle tárgyi emlékeit őrizgetik. A kutatásra azután került sor, hogy a Bundeswehr egy szélsőjobboldali nézeteiről ismert főhadnagya magát szíriai menedékkérőnek álcázva német politikusokat akart megtámadni.

A tisztet időben lekapcsolták, de a más laktanyákból előkerült „náci relikviákon” azóta is csámcsog a média és a hivatásos aggódók. A történet persze korántsem annyira fekete-fehér, mint azt sokan látni vagy láttatni szeretnék. A Harmadik Birodalom hadseregének hátrahagyott eszközei nem szükségszerűen „náci relikviák”: az Ursula von der Leyen védelmi miniszter által elrendelt laktanyakutatások során talált számos tárgy közül – ellentétben a lefülelt főhadnagy puskájával – egyiken sem volt horogkereszt vagy más önkényuralmi jelkép. Nem Hitler rettegett óriásmilíciája, a Waffen SS és főleg nem a Gestapo kegyetlen népirtó brigádjának emlékét őrizték a katonák, hanem egy nemzeti hadseregét, amely egyébként nem csak nem volt von Natur aus náci, hanem az egyetlen valódi ellenzékét is képezte a rendszernek.

A porosz nemesi és nagypolgári gyökerekkel bíró tisztikar egy része nemcsak a Führer öngyilkos katonai parancsait és a megszállt szovjet területek teljes kipusztítására irányuló törekvéseit igyekezett elszabotálni, de a Hitler elleni negyvenkét puccs- és merényletkísérlet közül a legtöbb életképes próbálkozás mögött is ők álltak. Ami pedig a legénységet illeti: a besorozott német fiatalemberek számtalan csatában helytállva harcolták végig a világháború hat évét, és lényegében semmiben sem különböztek azoktól a legényektől, akik ugyanezeknek a frontoknak a túloldalán küzdöttek.

Ami a tagadhatatlan, sokat emlegetett kegyetlenkedéseket illeti, ezekben a többi hadsereg sem maradt el sokban a Wehrmachttól, ha ellenséges területre lépett. Sőt a felperzselt föld taktikája jegyében 1941-ben a szovjet civilek milliói előbb szenvedték el saját vöröskatonáik fosztogatását és tizedeléseit, mint hogy a német haderő egyáltalán megközelítette volna a falvaikat. Amit pedig a szovjetek később az ellentámadás során Kelet- és Közép-Európában a védtelen lakossággal műveltek, azt magyarként nem szükséges részletezni; de az amerikaiaknak, akiknek hazája sértetlenül úszta meg az egész világégést, még nehezebb mentséget találniuk a Németországban elkövetett tömeges nemi erőszakra és a német hadifoglyok kényelmi szempontból történő nagyszámú lemészárlására.

Ennek ellenére büszkén csattog százezernyi bakancs a moszkvai Vörös téren vörös csillagos és sarló-kalapácsos lobogóval kísérve minden május 9-én – amely napot ma amúgy Európa-napként ünnepelnek az
Európai Unióban –, az amerikaiak pedig Japán két atombombával kierőszakolt kapitulációjának napjára emlékeztek nagy elánnal 1975-ig, amikor gazdasági és geopolitikai okokból végül felhagytak ezzel a nemes hagyománnyal. Mondani sem kell, a győztes hatalmak hadseregei azóta is élénken ápolják világháborús emlékeiket, és szítják vele harci szellemüket – ezzel ellentétben a németek a laktanyák zugaiból is kiirtanák a Wehrmachtét. Aggódva mutogatnak a Bundeswehrben végzett pszicholó­giai felmérések eredményeire, amelyek szerint a katonáik egy része példaképként tekint a volt birodalmi haderő legénységére annak fegyelme és kitartása miatt. Hogyha nem ezekre, akkor mégis milyen katonai erényekre kellene épülnie egy hadsereg önképének? – tehetjük fel jogosan a kérdést. Vagy ennél legitimebb emlékeket ad az afganisztáni, iraki, szíriai hadműveletekben való részvétel, mert az a „jók” oldalán történt?

A Wehrmacht 1945-ben adta fel a harcot, a Reich legyőzői pedig világbékét ígértek, de elég egy pillantást vetnünk a Föld számtalan konfliktuszónájára, hogy lássuk, az emberiség azóta sem szokott le a háborúskodásról, és ilyen óriási népvándorlás sem indult meg soha még Európa felé, mint az elmúlt években. Ennek fényében érdemes összevetni a Bundeswehr 2015-ös szendvicsosztogatását a határra érkező migránsoknak és a Wehrmacht hetven évvel korábbi helytállását e határokon a fél világ haderejével szemben. Vajon melyik hasonlít jobban a honvédelemre?