(No, hál’ istennek nem mind – de sajnos a nagy része.) Az első tulajdonsága a végtelen és utánozhatatlan pökhendiség. Kívülállóként a megfigyelő hajlamos azt gondolni, talán nem is engedik át a vizsgán azt, aki nem hozza a kötelezően elvárt bunkósági faktort. A második a bicskanyitogató leereszkedés. Ez akkor érhető tetten, ha az érintett valami okból kénytelen szóba állni a pórnéppel. Teszem föl, inna egy meleg kávét az erdei büfében, de ott rajta kívül éppen mások is tartózkodnak. A harmadik a kényszeres feltűnni vágyás. Mindent mutogatni kell – kezdve a másfél százezer forintos zseblámpától és high-tech szigetelőruhától az akkumulátoros lábmelegítőn át a honvédség elit katonái által is megirigyelhető milliós éjjellátóig.
A negyedik a kényelem. Lehetőleg a vadlesig gurítsák őket a többmilliós és jól rugózott terepjáróval, hogy gyalogolni mentül kevesebbet kelljen. Az sem hátrány, ha az útra nem lógnak be holmi ágak, tüskés szederindák, amelyek összekaristolják a dukkózást, kiszaggatják a finom ruhát. Az ötödik a folytonos sírás. Minden drága, jobb lenne ingyér, s az is nagy baj, hogy rengeteg az ostoba kiránduló a fák között. A hatodik jellemző az ital. Különösen az esemény után. A hetedik a szentség. Mármint annak unos-untalan hangoztatása, hogy ők holmi, az erdő által megszentelt, természetszerető és galamblelkű emberek.
Mindent összevetve, a vadászat kemény, férfias sport. De ha a sorompó zárva van, és ki kell emelni a nagy feneküket a többmilliós terepjáróból, az már botrány, cifra káromkodásra okot adó jelenség. Atyaég, jobb bele sem gondolni, mi történne ezekkel a „kemény férfiakkal és nőkkel”, ha egyszer úgy zavarnák ki őket a hegyre emberkedni, ahogy eleik cselekedtek. Több kilométert gyalogolva, a zsákmányt pedig vállon vagy ketten-hárman rúdon becipelve a faluba.
Jó eséllyel mentővel kellene begyűjteni mindet.