Vad török sánca

A felháborodás érdeklődés – avagy érdek – hiányában elmaradt – mondhatnánk a török népszavazás után immár másfél héttel, hiszen csak nem akart beindulni az ilyenkor megszokott intenzitással a verkli az emberi jogok súlyos sérülése kapcsán. Pedig itt lenne az alkalom, hogy mondjuk Németország ne csak piszlicsáré ügyekben cserdítsen oda valakinek azzal a gőggel, mint leszokott bagós a kocadohányosnak, hiszen Erdoganék tényleg ezresével kapcsolják le, sokszor mondvacsinált ürüggyel, az ellenzékieket. Nem, a Nyugat részéről csak erőtlen bírálgatásra futotta, s maga Berlin szólt oda a mocorgó EP-képviselőknek, hogy ne nagyon piszkálják a török EU–tagjelöltséget. Nem véletlenül: mind tudjuk, hogy Isztambul akkor volt utoljára Európa része, amikor még Konstantinápolynak hívták, de ha kontinensünk kizárólag makulátlan jogállamokkal üzletelne, hamar lehúzhatná a rolót. A magyar külpolitika nyíltan vállalta, hogy progresszív módon állt Ankarához vagy épp Moszkvához – így nem is kell kínos hallgatásba burkolóznia most, mint a mindig aggódó, „eddig és ne tovább” retorika rajongóinak.