Üzleti terv és költségvetés

Bár meglepő számmal rukkolt elő a kormány a 2015-ös költségvetési törvényjavaslatban – az idei 2,9 százalékos GDP-arányos hiánycél után „szigorúbb” lesz a kabinet, miután 2,4 százalékos deficitet tűzött ki a következő évre –, a nagy kérdés az, hogy a magyar gazdaságban megteremtődtek-e a tartós gazdasági növekedés feltételei. Rögzítsük azonban a legelején: helyes, hogy a kormány a pénzügyi stabilitást szem előtt tartva tervezi a következő évet, sőt mi több, ez került fókuszba.

Viszont a központi költségvetés mellé szükség van egy üzleti tervre is. Az előző ciklusok sok-sok gazdaságpolitikai rögtönzése után ugyanis egy hiteles középtávú gazdaságpolitikai, deficit- és adósságcsökkentő stratégia kell ahhoz, hogy a tartós bővülés feltételeinek kontúrjai kirajzolódjanak. Egyértelmű, középtávú programnak kell megjelennie, amely megmutatja a makropályák alakulását, és azt, hogy ezek milyen megoldások révén valósulnak meg. Titkot aligha árulunk el azzal, hogy az üzleti bizalom receptje változatlan: kiszámíthatóság, jogállamiság, transzparencia.

Miután a miniszterelnök bejelentette, hogy a kormány célja a négyszázalékos gazdasági növekedés elérése – ez nem a 2015-ös terv, hanem a 2016-os –, sokatmondó, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke egy, a héten megrendezett budapesti konferencián úgy fogalmazott, hogy most nincsenek meg a tartós (és gyors) növekedés alapjai. Márpedig az elmúlt egy-két esztendőben rendszerint azt hallottuk, hogy a gazdaság tartós, fenntartható növekedési pályára állt. Ráadásul – első pillantásra legalábbis – az idei GDP-gyarapodás ezt látszik alátámasztani.

De szükséges-e a „dübörgés”? Nagyon is! Noha az idei második negyedévben 3,9 százalékos volt a magyar gazdaság gyarapodása, nem árt fejben tartani azt sem, hogy ebben a „lórúgásban”  számos egyedi tényező is szerepet játszott. Utóbbival sincs gond, hiszen a bővülés ténye elvitathatatlan, és a szóban forgó időszakban Magyarország teljesítménye nemzetközi összevetésben lenyűgöző volt, azonban számos, a pörgést feljavító tétel kiesik a rendszerből.

A magyar gazdaságot nagyon érzékenyen érintette a 2008-as válság: nagyon alacsony szintről indultunk, tehát ha ez a növekedési ütem megmaradna az idei évben, az azt jelentené, hogy jövőre, a 2006-os kibocsátási szintet érjük el. Ha történelmi távlatba helyezzük a teljesítményt, akkor 2006-tól 2015-ig egy nem túl fényes évtizedről, növekedési téren pedig elvesztegetett évekről van szó. Közben a Kelet-Közép-Európa régióból leköröztek bennünket a csehek, a szlovének, a szlovákok mellett immár a lengyelek is, de az észtek és a lettek is utolértek minket, ami – gazdaságtörténi megközelítésben – még soha nem történt meg. Vagyis Magyarország teljesítménye jelenleg inkább csak ahhoz képest jó, hogy a többi uniós országé milyen gyenge.

Viszont legkevésbé sem azonnali, tehát fenntarthatatlan eredményeket várna a piac, amelynek úgy általában mindig igaza van… Sokkal inkább azt szeretnék látni a gazdasági szereplők, hogyan lehet évről évre szívós munkával elérni, hogy a költségvetés fenntartható módon hozza a várt egyenleget. Például ha a deficit évről évre egy százalékkal, az államadósság pedig másfél százalékkal csökkenne, és a célok nagyjából meg is valósulnának, akkor egy ilyen program meghirdetése hasznos lehetne, főként, ha hihető intézkedések támasztják alá. Hangsúlyozni kell azt is, hogy hazánk pénz- és tőkeszegény uniós tagállam, és mivel alacsony költségvetési deficitre rendezkedik be, túl sok mozgástere nincs, s közben a tetemes adósságot és a kamatkiadásokat pedig komótosan visszafizeti. Hát éppen ezért van szükség a vállalati működő tőkére, és ezért kell az európai uniós forrásokat minél nagyobb arányban idevonzani, a pénzeket pedig multiplikátorként alkalmazni. Halkan jegyzem meg, hogy jó példák akadnak. Szlovákiában a második Dzurinda-kormány képes volt elhitetni, hogy egy új zsánerű gazdaságpolitika szerveződik. Az adatok kezdetben rosszak voltak, mégis áramlott be a külföldi működő tőke.

Mellesleg a magyar jegybankelnök által bemutatott „képlet” - az uniós beruházási forrásokhoz döntően a magyar tulajdonú kis- és középvállalatok jussanak hozzá, s ezt összehangolandó az MNB növekedési hitelprogramjával, valamint az alacsony a kamatpolitikával – része lehetne a kormány üzleti tervének. Hasonlóan fontos az árfolyam témaköre: a gyenge forintárfolyam belátható időn belül megnöveli az állam és az országban működő cégek fenntartási költségeit. Bár az árfolyamot a piac „választja”, alacsony költségvetési hiánnyal, csökkenő adóssággal és fenntartható bővüléssel, pozitív fordulat érhető el.

Európában, így hazánkban is nem amerikai, hanem európai közgazdaságtanra van szükség, amely újra érzékeli az itteni valóságot. A magyar gazdaság nem érzékeny a kamatmozgásokra, vagyis nem azért döntenek egy-egy beruházás vagy fejlesztés mellett, mert a kamat alacsony, hanem mert szakpolitikai vagy nagypolitikai okokból úgy határoznak, hogy azt véghez kell vinni.

A kormánynak az egyik legversenyképesebb befektetési környezetet kell létrehoznia Magyarországon, hogy a nagy invesztoroknak közvetlen támogatást nyújtson, továbbá, hogy fejlesztési adókedvezmények révén a hazánkban munkahelyeket létrehozó cégek hosszú távon elköteleződjenek.

A munkahelyteremtés és a beruházás ugyanis a lelke a potenciális gazdasági növekedés fokozásának. És ez sem egy „másik történet”.