Üzen a történelem

Az első száz, a második hetvenöt éve tört ki. A jó ég tudja, tanultunk-e belőlük, vagy csak a rutinos, középiskolás sémákra aggatunk meghökkentő, új részinformációkat. Sokan gyanakodnak, hogy a mai kor főszereplői közül némelyek a második világháborúból származó kanócot s más tűzszerszámot rejtettek el a zsebükben. Clinton asszony Putyint Hitlerhez hasonlítja, Obama elnök pedig – mintha csak egy ódon marxista szólna belőle – azt állítja, hogy orosz kollégája a történelem rossz oldalán áll. Ha hinnének történelmi hasonlataikban, akkor tárgyilagosan azt is hozzátehetnék, hogy Putyin, akárcsak Hitler, egy gazdaságilag és morálisan teljesen szétesett országot vett át s állított talpra néhány év alatt, nem is beszélve arról, hogy Amerika mostanában sokkal véresebb helyi háborúkat folytat, mint az oroszok. S ha ennek döntő eseményeit elemezzük, akkor könnyen kiderülhet, hogy „levelező tagozaton” már folyik a harmadik világháború.

A fiatalabb generációhoz tartozó német történész, Stefan Scheil – aki több könyvében foglalkozott a második világháború kitörésének s eszkalációjának történetével – most az évfordulón Emlékezés 1939. szeptember 1-jére című írásában e nap megszokott, sematikus képét svindlinek nevezte. Szerinte túl egyszerű, becsapós az a kép, hogy Németország és diktátora csak úgy merő hatalmi vágyból rohanta volna le Lengyelországot. A nyugati hatalmakat a német támadás ugyanis nem érte váratlanul. Például a francia hadiipar volt a világ felfegyverzésének egyik fő mozgatója, Nagy-Britanniának pedig már több mint négyezer elsőrendű repülőgépe volt, s a lengyel légiflotta is majd háromezer gépet számlált. Az ágyúk lassan úgy megtöltődtek, hogy - mint mondani szokás - maguktól sültek el. A német diplomaták állomáshelyeiken - a nácikat lenéző, arisztokratikus kaszt tagjaiként - belülről ingatagnak tüntették fel a hitleri rendszert, amelyet egy nagyobb kudarc könnyen elsodorhat. Ennek köszönhetően az angol és a francia vezérkar nemcsak felülbecsülte a lengyelek katonai erejét, de hamis illúziókat is keltettek bennük egy esetleges német-lengyel háború kimenetelét illetően. (Az sem tisztázott Scheil szerint, hogy a lengyelországi német kisebbség üldözésében milyen mértékű volt a lengyel állam szerepe.) A pánikszerű fegyverkezés közepette kitört háborúban az érdekkereszteződések még ingadozók voltak, s csak 1941-re alakult ki az a két hatalmi csoportosulás, amely aztán totális háborút vívott egymással. (A németek oldalán fegyvert fogó Szovjetuniónak csak a békelétszáma megközelítette a másfél millió embert, és zsurnaliszták már régen emlegették egy amerikai-japán háború veszélyét.)     

Láthatjuk, a vesztes látásmódja egészen más, mint a győztesé. S ez kiderült a hét végén, a BdV, a szülőföldjükről elüldözött németek szövetségének a haza napján tartott ünnepi megemlékezésén is. (Nem árt megjegyezni: legalább tizenkét-, egyes források szerint tizenhatmillió, egész országnyi németet űztek el szülőföldjükről a győztesek.) A megemlékezők közt ott volt a német kancellár asszony és vendégként Kövér László is. Merkel asszony kijelentette, hogy azoknak is, akik az Oderától nyugatra születtek, illik tudniuk, egykor Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) német városok voltak, a magyar parlament elnöke pedig ugyanolyan bűnnek nevezte a németek ellen a háború végén elkövetett szörnyűségeket, mint amilyeneket ők követtek el másokkal szemben a háború kezdetétől fogva.

Bele kell törődnünk abba, végre el kell fogadnunk, hogy az európai együttélés alapfeltétele a múlt tárgyilagos feltárása. Szolgáljon vigaszul, hogy ezzel rengeteg kellemetlenségtől megszabadulhatunk. Főleg most, amikor a levelező tagozaton folyó világháború, amely Afrika belsejétől Ázsia szívéig számos országot érint, az ukrán–orosz konfliktussal elérte Európát.