Utóítélet

Magam, mint a magyar társadalom egy apró atomja, sok millió honfitársammal egyetemben valójában ugyanis egyáltalán nem vagyok előítéletes – utóítéletes ellenben annál inkább. Lévén, a normális többséghez hasonlóan, úgy neveltek kedves szüleim, hogy lehetőség szerint hagyjam, várjam ki, amíg egy ember kiállítja magáról a bizonyítványt, s ne én írjam meg azt helyette. Ez az egyik legjobb megoldása annak, hogy az egyén elkerülje a csalódást, s mentesüljék a prejudikáció ocsmányságától. Korántsem állítom, hogy e metódust folyton sikerül betartanom, de azért igyekszem.

Nézzük tehát azt, ami a valójában sokkal inkább talajtalanul, mint jogszerűen szemünkre vetett előítéletezés kapcsán például egy szegregált telepen a tekintetünk elé tárul. Figyelem, ezek a makacs, valamint rendkívül rideg tények, amelyeket csak az nem vesz észre, aki vak óhajt maradni. Ennek kapcsán elismerhetjük, a belvárosi tetőteraszról esetleg fölcsillannak ugyan Nógrád, esetleg a Mátra csúcsai, de a völgyekben tengődő, onnét segítségül kiabáló magyarok hangját már elnyomja a dübörgő zene, elnyeli a lila köd.

Tehát van a nyomortelep mint feszítő jelenség, ahol „állítólag” nem azért élnek az emberek, mert ott úgymond jó nekik, hanem mert nincs hová menniük. S azért nincs hová, mert mi, a többség, előítéletesen nem óhajtjuk, hogy onnét bárki a szomszédunk legyen. Kérdés, ki szeretne olyan családot a kerítés túlolda­lára, amelynek teljesen természetes, hogy a portája előtt vulkánként bűzlő-füstölgő szemétkupac mered az égbe. Azt hiszem, kiegyezhetünk abban, ez nem az a csoda, amelyet észlelvén az utóítéletes polgár azt hazudja majd magának: ej de bájos sziklakert, nekem is kell egy ilyen.

Afölött is nehéz utóítélet nélkül átsiklani, hogy a szegregált telepek házainak döntő többsége a szó szoros értelmében ragad a mocsoktól.

S ugyanezen otthonokban tartózkodnak, heverésznek felnőtt, munkaképes népek, akik a tévébámuláson, esetleg az agyatlan fészbúkozáson túl nem igazán foglalkoznak olyasmivel: takarítás. Pedig a forró víz, egy szakadozott-foszlott rongy, valamint maréknyi homok elég lenne. Igen, az, lévén Domestos vagy Hypo híján az is kiváló e célra. Emlékszem, diákként sátorozva az erdőben, majd katonaként kint a lőtéren a reménytelenül mocskos-zsíros edényeket is így mosogattuk el. És lám, nem kapott senki fertőzést, lépfenét, tüdőbajt, fejfájást, szívinfarktust, agyrémet – sőt másnap jóízűen ettünk ugyanabból a tányérból, csajkából, s finomat főztünk a földdel kisúrolt bödönben. Igaz, nem is ült minden fa tetején jogvédő, hogy elmagyarázza, nekünk „állampolgári jogon alapból jár” a fertőtlenítőszer.

Utóítélet alakul ki bennem a telepi sivárság okán. Szegény vidéken töltöttem gyermekként a nyaraimat. Ám azt tudtuk, a kút nem szemetes, s az onnét rendszeresen kihúzott vödör vizekkel elképesztő virágoskertet és dúsan termő zöldségesveteményt, gyümölcsfákat varázsolhatunk, s nem mellékesen pénzt takarítunk meg a családi kasszának. A faluban ezt évszázadokra vissza elég volt egyszer elmondani bárkinek – pedig akadt köztük rengeteg olyan szegény is, aki nemhogy egyetemet, de négy elemit sem járt ki.