Vélemény és vita
Útban Versailles felé
A száz éve kitört első világháború értelmezése egyre több sajtóvihart kavar.
Szakértők csontokat törnek, csalnak és veszekednek, különböző színű egyenruhába bújnak, sajtópolémiák keletkeznek. Szarajevó világszerte ismert turistacélponttá vált: kitűnő üzlet a történelem, mert pénzt hoz, és néha még mulatságos is. A mór stílusú, Ferenc József építette városháza is újjászületett romjaiból, és az ősembertől kezdve az oszmán pasákon és az osztrák-magyar kormányzókon keresztül szinte minden kor lenyomata ott található a város kis múzeumaiban egészen az alapító elnökig, ugyanis Alija Izetbegovicnak is egy külön múzeum jutott. A turisták nagy érdeklődéssel hallgatják az idegenvezetőket, de sohasem tudják meg, ki győzött a boszniai testvérháborúban.
Prágában a közös, az osztrák-magyar hadsereg egyenruhájába öltözött zenészek idézik a kort Svejk kedvenc kocsmájában, az U Kalichában, a Kehelyben, és a Bartolomejskán, a Hauptwachén - ahová a rendőrök előállították Svejket őfelsége megcsúfolásáért - az idegenvezetők azt is elmondják, hogy nemcsak a Monarchia idején volt itt a főfogda, de ezt használta aztán a Gestapo és a kommunista államvédelem is. A Dolomitokban hegyi túrákat szerveznek az egykori frontvonalon, a nyugati lövészárkokban pedig megmutatják, hogyan védekeztek a harcoló felek egymás és az időjárás viszontagságai ellen.
Az egykori győztesek még mindig éreztetik fölényüket, ami a németekben visszás érzést kelt. Jörg Friedrich most megjelent könyve - 14/18 Útban Versailles felé – tulajdonképpen egy reflexió erre a fölényre.
A vilhelminust, a vilmosi Németországot irigyelte a világ a tudományokban, az iparban és a kereskedelemben elért csúcsteljesítményeiért. Aztán a világ éltanulóját rövid időn belül pária sorsra juttatták. Barbároknak, hunoknak nevezték őket, és a Nagy Háború történetét a Jó és Rossz küzdelmének tüntették fel.
II. Vilmos császár vérgőzös autokrata lett az antant sajtóban, holott huszonhat éves uralkodása alatt egyetlen háborút viselt, csak hát, igaz, ez éppen az első világháború volt. Ugyanakkor Anglia – ahol nem volt hadkötelezettség – hírhedt volt véres gyarmati konfliktusairól és háborúiról. (S a búr háborúban ők találták fel a civil lakosság sakkban tartására a koncentrációs tábor intézményét.) Mi különböztette meg az antanthatalmakat - teszi fel a kérdést az író – a központi hatalmaktól? Talán az emberi jogokért és a demokráciáért harcoltak? Törődtek szomszédaik semlegességével? Figyelembe vették Németország javaslatait egy kompromisszumos békéhez? A tények és a versailles-i békerendszer nem ezt bizonyítja – vonja le a következtetést Friedrich, aki egyszer már a Németország bombázása című könyvével kiváltotta a „politikailag korrekt” történészek féktelen dühét.
Egy amerikai történész, Sean McMeeking eddig nem ismert berlini levéltári forrásokat is felhasznált annak a harmincnyolc napnak a bemutatásához, amely a szarajevói gyilkosságot követte. Augusztus első hetében már láncreakciószerűen mentek a hadüzenetek, de előtte is pokoli játék folyt a színfalak mögött, mint egy krimiben. Az amerikai szerző elemzi Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter és Bethmann-Hollweg német kancellár tévedéseit és bűneit, de a pálmát Poincaré francia miniszterelnöknek és Szaszonov orosz külügyminiszternek adja: cselszövésben és tőrvetésben utolérhetetlenek voltak.
McMeeking a dokumentumok tükrében nem látja bizonyítottnak, hogy a német császárság egyedüli bűnössége vezetett a háború kirobbantásában. Németföldön ebben a kérdésben a történész és publicista Stefan Scheil szerint „zsurnalisztikai frontvonal” alakult ki az igennel és nemmel szavazók között, és van, aki azt a nézetet vallja, hogy az oroszok 1914. évi bűnösségének firtatása már-már aktuálpolitikai kérdés, azaz a putyini vonal elítélésének része lett. Azaz az oroszok lehetnek bűnösök (ma is azok), de az antantot létrehozó franciák nem, csak „patriotizmusuk” volt kissé harsány.
Érdemes vitatkozni győztesekről, vesztesekről és morálról. S ne bánjuk, ha a sörösüveg megáll a levegőben és a kés balkáni módra ide-oda cikázik. Annál is inkább, mert a versailles-i békerendszer nemcsak a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió bábája volt, hanem Mao Ce-tung Kínájának is. Ugyanis a mennyei birodalom romjain a kínai német gyarmat, Csingtao hovatartozásának kérdése szította fel a bokszerlázadás óta parázsló kínai nacionalizmust. Bár a versailles-i urak megígérték a győztes oldalon helyet foglaló Kínának a város visszaadását, ezt a szövetséges főhatalmak japán nyomásra elodázták. (A német időkre a kínaiak némi nosztalgiával gondolnak, hiszen az azóta gyártott csingtaói sör Kína-szerte kedvelt ital.) Csak 1922-ben, amerikai nyomásra került vissza a város Kínához, de a stratégiailag fontos Santung vasútvonal és a helyőrségi erőd a japánoknál maradt.
A tiltakozás „május 4-e mozgalom” néven az egész országra kiterjedt, és a mozgalomból született meg 1921-ben a kínai kommunista párt, amelynek tizenkét alapító atyja közül az egyik Mao Ce-tung volt. Mao már akkor átvette a párt irányítását - innen kapta a „Nagy Kormányos” díszítő jelzőt –, és 1949-től, a kommunista Kína kikiáltásától haláláig, 1976-ig kozmikus magasságokba emelkedve uralkodott a mennyei birodalom fölött. Halála után a császári sírhelyek pompájával vetekedő mauzóleumot emeltek a tiszteletére, idézeteinek könyve a Biblia után a második legolvasottabb könyv a világon. Vannak, akik a mai, világhatalomra törő kínai pártvezetést a „digitális maoizmus” és a felvilágosult konfucianizmus vértezetében láttatják, bár úgy mellékesen megjegyzik, hogy a Nagy Kormányos és a kommunista uralom áldozatainak száma három és félszerese az első világháború katonai és polgári áldozatainak. Mao mauzóleumára tehát nyugodtan ki lehetne írni: Versailles-ban kezdődött ez a szép ívű életpálya is.