Ünneplopók

Cseppet sincs ínyemre, mikor már­cius idusán jönnek a liberálisok, és Kossuthról, vagy Petőfiről regélnek. Mert sántít. Mert nem igaz. Anakronizmus – ha úgy tetszik.

Nem létezik korok felett álló ideológia, így örök érvényű liberalizmus sem. Minden korszak megteremti a saját liberális ügyeit, ami többé-kevésbé képes egységbe rendezni a hasonlóan gondolkodókat. Az idő, a történelem, illetve a kulturális és a közösségi tér viszont olyan mélyen szétszabdalja az ügyek mögöttes filozó­fiai tartalmát, hogy semmiféle állandót nem találhatunk például a másfél századdal ezelőtti liberálisok és a maiak közt. Sőt! Van, hogy egymással szembeálló, változó normákra lelünk.

A 19. századi magyar közéletben megjelenő „nemzeti” jelzős, illetve a mai, modern liberalizmus között semmiféle párhuzam nem vonható. Ha szigorúan nézzük, akkor az annak idején megszülető „magyar változat” a korabeli kontinentális filozófiába és politikába sem igen illeszkedett bele. Mert nem kozmopolita, hanem nemzeti, a mai politikailag korrekt közbeszéd vádja szerint nacionalista volt.

A kortárs liberális értelmiség vagy a politikában vitézkedő pártok, politikusok persze keresik a történelmi példaképeket. Petőfit azonban valamiféle liberális előképként, hősként vagy szimbólumként használni nagyjából olyan, mint egy gyönyörű szép, illatozó, vadvirágot állatfajként besorolni. Abszurd! Kossuthnál már van némi ráció, még akkor is, hogyha az is borzalmasan sántít. Kossuth ugyanis liberális volt abban az értelemben, hogy vallotta a polgári jogokat, és küzdött értük, a sajtószabadságért, a magántulajdon sérthetetlenségéért, valamint valamiféle szabadpiachoz hasonló gazdasági rendszer megvalósulásáért. Ezek a normák azonban ma már nem kizárólag liberális értékek, hanem egyfajta demokratikus minimumként minden ideológia által elfogadott alapjogok. A szociáldemokratáktól kezdve a konzervatívokon vagy a kereszténydemokratákon át egész a nemzeti radikális közösségekig. A vita jelenleg a határokon, illetve a jog által felruházottak körén megy. A liberálisok ugyanis mindig az egyént hozzák előnybe egy-egy természetes közösséggel, leginkább a családdal vagy a nemzettel szemben.

Kossuth nemzeti szuverenitásért való elkötelezettsége viszont teljes mértékben idegen a mai (és már az akkori európai) kozmopolita, sokszor közösségellenes liberális ideológiától. De ugyanígy a család klasszikus kereteit felmorzsoló, az egyént mindenek felé helyező mai változattól is. A mai liberálisok új és új ügyeket keresnek, majd felvállalják azokat, és sokszor szélsőséges módon, minden hagyományt és közösségi korlátot lebontva terjeszkednek, és már csak a kisebbségeket preferálják mint közösségeket.

Így történik meg az, hogyha bizonyos szabadságjogok szembekerülnek egymással, akkor a liberálisok mindig az egyén vagy a kisebbség mellé állnak, a természetes közösségeket pedig, azaz a családot, a hitbéli csoportokat vagy a nemzetet lebontandó akadálynak vélelmezik. A mai magyar liberalizmus számára így a nemzet mint tényleges entitás jobbára egy lebontandó, avítt és a történelmi bűnöket önmagában rejtő közösségi forma. Maga a múltból fakadó rossz.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a jelenkori nemzeti liberális gondolkodóknak van egy piciny csoportjuk, amelyre mindez nem vonatkozik, hisz nem az egyre szélsőségesebbé váló ideológiai normákat vállalja fel, és csöppet sem nemzetellenes. Inkább egyfajta életszemléletként tekint a szabadságra, nem pedig szélsőséges politikai célként. Ők vannak azonban kevesebben, politikailag pedig egyáltalán nem artikulálódnak, pártjuk sincs, és sokszor nem is liberálisnak, hanem inkább szabadelvűnek nevezik magukat. Pontosan azért, hogy megkülönböztessék magukat a szélsőséges, közösség-, család- és nemzetellenes, kozmopolita modern liberálisoktól. Akik ellenben ma is nagyon hangosak, akik fütyülnek és huhognak, és akik évről évre, álszent módon Kossuthra hivatkozva, pőre politikai haszonlesőként rontják és ellopják a nemzeti ünnepeinket.