Vélemény és vita
Ünnep nélküli matek
Ez ugyan a ráció szabályai szerint érthető, hiszen balhé nélkül ugyan kit is érdekelne Juhász Péter vagy Szigetvári Viktor...
Hasztalan erőlködnek a baloldalon, mint a harcok után maradt apró törmelék, minduntalan kicsúszik reszketeg kezükből az ötvenhatos forradalom. Sem a kicsiny, elaprózott közösségek, sem az egyének nem tudnak vele mit kezdeni, képtelenek megragadni, megfogni és valami szépet, jót felmutatni. Teljesen tanácstalanok abban, hogy mit kellene ilyenkor tenni, mit kellene ilyenkor mondani; de jól láthatóan leginkább a baloldali pártok tévelyegnek valamiféle homályban. Így megy ez évről évre. És így van ez idén is…
Mint mindig, az országos politika szereplői külön-külön emlékeztek, ünnepeltek, mások tüntettek, és megint csak mások értelmezhetetlen műsort rendeztek. A kormány a lengyel köztársasági elnök meghívásával igyekezett emelni az ünnep méltóságát. A Jobbik ugyan tisztességgel emlékezett, és kicsit „aktuálpolitizált” (ami persze belefér), ám a leginkább szembetűnő tény a „kritikus tömeg” hiánya volt. (Az önmagát legerősebb ellenzéki pártként definiáló mozgalom rendezvényén, a Corvin közben, még sosem voltak ilyen kevesen.) De a legfurább „megemlékezésszerűségeket” mégiscsak, mondhatni, menetrendszerűen a baloldali ellenzék erőlködte ki magából.
A legszélsőségesebbek a demokrácia szabályaival visszaélve, emlékezés helyett provokáltak. Pofonért mentek, és meg is kapták. S mindezt csak azért, hogy a társadalmi támogatottság nélküli kicsiny közösségük főszereplői ismét a közélet középpontjába kerüljenek. Ez ugyan a ráció szabályai szerint érthető, hisz balhé nélkül kit érdekelne Juhász Péter vagy Szigetvári Viktor, de morálisan elfogadhatatlan. Szégyen. Gyalázat! Mindenesetre a bizonyítványt önmaguk állították ki. Ismét igazolták, hogy ők maguk az egész brancsukkal „együtt”, teljesen alkalmatlanok. Nemhogy politikusnak, hanem magyar embernek is… De hagyjuk is őket ott, abban a gyűlölködő politikai zárványban, amelybe kényszer nélkül másztak bele és csukták magukra végleg az ajtót!
Ha baloldal, akkor inkább az MSZP, a DK és talán (de csak nagyon talán!) a Párbeszéd nevű törpepártra irányul a komolyabban vehető figyelem. Nos, ők közösen, illetve több baloldali, önmagát civil szervezetnek definiáló formációval együtt gyűltek össze október 23-án a Blaha Lujza téren. Az előre megjósolhatóan kínos rendezvény igazolta az előzetes várakozásokat. Mert az, hogy a baloldalnak csak egy igen vitatott szerepűségű Nagy Imréje van, illetve az a további tény, hogy a rendszerváltás óta meghatározó politikusaik vagy a bűnös oldalon voltak érintettek (Horn Gyula), vagy 2006-ban kenték be magukat azzal a bizonyos „anyaggal” (Gyurcsány Ferenc), érthetővé teszi azt a „teszetoszaságot”, amely már október 23. előtt is megjósolható volt, és amit általában emlékezés vagy ünneplés címszóval ilyenkor tenni szoktak.
A provokációt, a balhét, amelyet a legszélsőségesebbek okoztak, ha morálisan nem is, de a racionalitás alapján értjük. A baloldalon lévők többségét képviselő pártok megemlékezés helyetti választási matekozására viszont sem az ész, sem a szív nem ad semmiféle magyarázatot. Mert abszurd, mert tragikomikus, mert… a fene tudja, mi ez!
Mi is történt a baloldal által szervezett megemlékezésen? Egy kis pátosz, egy kis történelemlecke, egy kis Nagy Imre, kicsit több orbánozás, és sok-sok, valószínűleg nem a nyilvánosságra tartozó „politikai matekozás”. Ki, kivel és milyen módon fogjon össze 2018-ban? Miért kell összefogni 2018-ban? Külön lista, közös jelölt? Ötszáz nap? Gyurcsány, Molnár, Bokros, Karácsony… és ki jön, ki jöhet még? A legtöbb felszólaló leginkább ezekre a kérdésekre kereste a választ. A szerencsétlen, a pártok által magára hagyott baloldali állampolgár pedig csak néz, és bámul a nagy semmire. A nagy semmibe.
És talán, a jogos értetlenségei közt tépelődve, aggodalmaival küszködve még megkérdi: hova tűnt a megemlékezés? Hová lett az ünnep? Hol vannak a hősök, és hová tűntek az általuk képviselt ideák? Hisz ha baloldali is, legtöbbjük már ötvenhat után született, így lehetne másként, lehetne jobban, lehetne elfogadhatóbban… De hol van egyáltalán a baloldal?
Hol?! Azt hiszem, az idei ötvenhatos megemlékezések sorozata október 23. óta egészen a még előttünk álló november 4-ig (már csak néhány nap…), az idén is azt bizonyítja, hogy elvesztek valahol a hatalom piciny szeletéért vagy egy-egy képviselői székért folytatott acsarkodásban.
És mindez nem most, nem október 23-án történt…
Mint mindig, az országos politika szereplői külön-külön emlékeztek, ünnepeltek, mások tüntettek, és megint csak mások értelmezhetetlen műsort rendeztek. A kormány a lengyel köztársasági elnök meghívásával igyekezett emelni az ünnep méltóságát. A Jobbik ugyan tisztességgel emlékezett, és kicsit „aktuálpolitizált” (ami persze belefér), ám a leginkább szembetűnő tény a „kritikus tömeg” hiánya volt. (Az önmagát legerősebb ellenzéki pártként definiáló mozgalom rendezvényén, a Corvin közben, még sosem voltak ilyen kevesen.) De a legfurább „megemlékezésszerűségeket” mégiscsak, mondhatni, menetrendszerűen a baloldali ellenzék erőlködte ki magából.
A legszélsőségesebbek a demokrácia szabályaival visszaélve, emlékezés helyett provokáltak. Pofonért mentek, és meg is kapták. S mindezt csak azért, hogy a társadalmi támogatottság nélküli kicsiny közösségük főszereplői ismét a közélet középpontjába kerüljenek. Ez ugyan a ráció szabályai szerint érthető, hisz balhé nélkül kit érdekelne Juhász Péter vagy Szigetvári Viktor, de morálisan elfogadhatatlan. Szégyen. Gyalázat! Mindenesetre a bizonyítványt önmaguk állították ki. Ismét igazolták, hogy ők maguk az egész brancsukkal „együtt”, teljesen alkalmatlanok. Nemhogy politikusnak, hanem magyar embernek is… De hagyjuk is őket ott, abban a gyűlölködő politikai zárványban, amelybe kényszer nélkül másztak bele és csukták magukra végleg az ajtót!
Ha baloldal, akkor inkább az MSZP, a DK és talán (de csak nagyon talán!) a Párbeszéd nevű törpepártra irányul a komolyabban vehető figyelem. Nos, ők közösen, illetve több baloldali, önmagát civil szervezetnek definiáló formációval együtt gyűltek össze október 23-án a Blaha Lujza téren. Az előre megjósolhatóan kínos rendezvény igazolta az előzetes várakozásokat. Mert az, hogy a baloldalnak csak egy igen vitatott szerepűségű Nagy Imréje van, illetve az a további tény, hogy a rendszerváltás óta meghatározó politikusaik vagy a bűnös oldalon voltak érintettek (Horn Gyula), vagy 2006-ban kenték be magukat azzal a bizonyos „anyaggal” (Gyurcsány Ferenc), érthetővé teszi azt a „teszetoszaságot”, amely már október 23. előtt is megjósolható volt, és amit általában emlékezés vagy ünneplés címszóval ilyenkor tenni szoktak.
A provokációt, a balhét, amelyet a legszélsőségesebbek okoztak, ha morálisan nem is, de a racionalitás alapján értjük. A baloldalon lévők többségét képviselő pártok megemlékezés helyetti választási matekozására viszont sem az ész, sem a szív nem ad semmiféle magyarázatot. Mert abszurd, mert tragikomikus, mert… a fene tudja, mi ez!
Mi is történt a baloldal által szervezett megemlékezésen? Egy kis pátosz, egy kis történelemlecke, egy kis Nagy Imre, kicsit több orbánozás, és sok-sok, valószínűleg nem a nyilvánosságra tartozó „politikai matekozás”. Ki, kivel és milyen módon fogjon össze 2018-ban? Miért kell összefogni 2018-ban? Külön lista, közös jelölt? Ötszáz nap? Gyurcsány, Molnár, Bokros, Karácsony… és ki jön, ki jöhet még? A legtöbb felszólaló leginkább ezekre a kérdésekre kereste a választ. A szerencsétlen, a pártok által magára hagyott baloldali állampolgár pedig csak néz, és bámul a nagy semmire. A nagy semmibe.
És talán, a jogos értetlenségei közt tépelődve, aggodalmaival küszködve még megkérdi: hova tűnt a megemlékezés? Hová lett az ünnep? Hol vannak a hősök, és hová tűntek az általuk képviselt ideák? Hisz ha baloldali is, legtöbbjük már ötvenhat után született, így lehetne másként, lehetne jobban, lehetne elfogadhatóbban… De hol van egyáltalán a baloldal?
Hol?! Azt hiszem, az idei ötvenhatos megemlékezések sorozata október 23. óta egészen a még előttünk álló november 4-ig (már csak néhány nap…), az idén is azt bizonyítja, hogy elvesztek valahol a hatalom piciny szeletéért vagy egy-egy képviselői székért folytatott acsarkodásban.
És mindez nem most, nem október 23-án történt…