Undor

Megállok, kedvesen rájuk szólok, ugyan, menjenek már innét, mert ez nem az otthoni putrijuk, hanem egy szigorúan védett természetvédelmi terület, ahová autóval például be sem hajthatnának. Kis híján megvernek. Tovább sétálok, egy olyan helyre, ahol akad mobil térerő. Hívom a terület gazdáját, az e helyen oly sokszor megénekelt nagyképű főerdész urat. Gondolom, kiírja a nevemet, így nem veszi föl. Száz esetből kilencvenkilencszer így történik, már nem csodálkozom rajta. Következő lépés a kollégája – az normálisabb. Kicsöng, s láss csodát, elérhető. (Tegyük hozzá: bármikor.) Elsírom a bánatom. Hálás (értik ugye, köszöni – a másik még köszönni sem tud) az információért, ám sajnos éppen mással van elfoglalva, fizetős vendéget kísér a bükkösből a tölgyesbe, ezért javasolja, riasszam a főnökét, amúgy kizárólag csak ő intézkedhetne. Újra próbálom – semmi. No, majd a szolgálók és védők lerendezik a véglényeket.

„Ön a rendőrséget hívta” – egy perc, kettő, öt, nyolc – az automata hideg hangja unottan zizeg. Ráunok, leteszem. Korábban egyszer sem jártam sikerrel, vélhetően ez ismétlődne esetünkben is. Különben mit mondanék? A környékbeli zsaruknak nincs terepjárójuk, a húsz kilométerre lévő városból pedig száz százalék, hogy soha nem küldenének terepjáróval felszerelt csapatot egy raklapnyi bun­kóért. Majd valamelyik nap visszajövök egy tekintélyes nejlonzsákkal, és összegyűjtöm a lomokat, amit otthagytak maguk után. Igaz, nem az én dolgom, de akié lenne, az pont magasból tesz rá. Pedig ezért fizetjük mi.
Kaptatón zihálok felfelé. Csak nem hagy nyugodni a történet. Vajon a rend éber őreinek miért természetes, hogy a lakatlan területeken legfeljebb a vadorzók és a madarak járnak?

Az előbbit macerás és veszélyes üldözni, így eleve ritkásan próbálkoznak vele – madárbűnözésről pedig még az öreganyánk sem hallott, így az eleve annullálható.

Harminchat esztendeje járok-kelek kedves hegyemen, annak völgyeit, párás rétjeit, meredek oldalait jól ismerem. Nagyjából 2001 óta egy-egy esztendőből kilencven-száz napot töltök fent – ez idő alatt mindössze négyszer láttam járőrkocsit. Ebből egyszer ételmérgezés, egyszer gyilkosság, egyszer baleset, egyszer pedig kimondottan baráti látogatás alkalmából jöttek. Négyből háromszor kötelességből érkeztek – a maradék nem számol. S bár tájvédelmi körzetről beszélünk, ahol jól látható „Behajtani tilos” értelmű KRESZ-táblák sorakoznak a földes- vagy zúzott kővel terített utak elején, soha egyetlen úrvezetőt sem vettek elő a belépési engedély hiányáért. Pedig itt aztán lehetne aratni.

Messze hatékonyabb lenne a bírságolás, mint például Budapesten, ahol a tilosba hajtókat, szabálytalanul parkolókat, a rokkantaknak kijelölt helyre állókat (teszem hozzá: teljesen jogosan) sarcolják.

Igaz ami igaz, az erdőben mace­rá­sabb a munka, mint az V. kerületben, netán a Kiskörúton. Nincs  villámgyors mobilnet az unalmas órákra, esetleg mérgező darázscsípés érheti a rendőrt, netán kullancs mászik az egyenruhája alá a fenekébe, vagy kiszakítja a tüskés szederinda a szolgálati nadrágját. Hiába no, az erdő csupa veszély, érthető, ha a főnökség óvja a közvagyont, a személyi állomány testi épségét a felesleges károktól.