Újratervezés

„Dollármilliárdokat költünk arra, hogy eltávolíttassuk Aszadot, olyan emberekkel, akikről fogalmunk sincs, hogy kicsodák. Nem gondolom, hogy ez okos dolog lenne” – jelentette ki tavaly Donald Trump, amikor éppen egy riportert döngölt a földbe. Az akkor még csak elnökjelölt-aspiráns Trump – akit olyan szívesen vádol külpolitikai tapasztalatlansággal az ellene kampányoló média – ellentmondást nem tűrően vezette le, hogy Barack Obama elnök és Hillary Clinton volt külügyminiszter politikája hogyan robbantotta fel Líbiát és Szíriát, hogy a már egyébként is romhalmazzá vált Irak szintjére taszítsa. Trump szerint Szaddám Huszein „nem volt rendes fickó”, de működtetett egy államot, amely ma terroristák gyakorlótere. „Szóval, jobb lenne a világ Kadhafival és Szaddám Huszeinnel?”, próbálkozott a riporter valami támadhatót kiszedni Trumpból, aki rávágta: „Száz százalék!” A kolléga még tett egy halvány próbálkozást, hogy „na de az emberi jogi visszaélések”, de a Trump-henger ellen ez már kevés volt. Rámutatott a nyilvánvalóra: „Miért, maga szerint most nincsenek? Rosszabb a helyzet, mint valaha volt.”

De hát Trump ugye nem ért a külpolitikához. Mármint abban az értelmezési tartományban, ahol az „érteni” azt jelenti, hogy minden maradék józan eszünket félredobva kamikazehülyeséget kell csinálni. Ehhez a külpolitikához ragaszkodott kampányában Hillary Clinton is, és mindazon nyugati vezetők, akik máig nem hajlandók kimondani, hogy felelőtlen, végzetes ostobaság volt szétrombolni egy számukra nem szimpatikus, de kétségkívül működő országot úgy, hogy semmiféle békés átmenetre vagy újjáépítésre nincs tervük.
Néhány éve a szíriai „mérsékelt felkelők” egyik vezetője fejtegette, hogy ők most ugyan egyfajta technikai koalíciót kötnek a kalifátusban és a saría bevezetésében gondolkodó, nem annyira mérsékelt terrorszervezettel, az an-Nuszra Fronttal, de majd ha legyőzték Aszadot, akkor tartanak demokratikus választásokat, és győzzön a jobbik. Na persze.

Trumppal egyetérteni ugyan az ördöggel való lepaktálással ér fel mondjuk a New York-i sajtóban, de néhány éve még valóban szellemesen gúnyolódtak azon, hogy jó pár buktatót rejt magában Washington módszere – ha volt egyáltalán – a felkelők mérsékeltségi fokának felmérésére. Robert Fisk a brit Independent hasábjain írta a minap, hogy az „Egyesült Államok, Nagy-Britannia és öbölmenti lefejezős barátaink” által támogatott „felkelők” a Közel-Kelet legkegyetlenebb harcosai közé tartoznak. Fisk szerint láthatóan nem emlékeznek a hírszerzési figyelmeztetésekre, hogy az al-Kaida az Egyesült Királyságban is lecsaphat. Hiszen most éppen ők „védik hősiesen Kelet-Aleppót”, nyugaton pedig mesélik a hősiesség, demokrácia és szenvedés hatásos történetét jó fiúkról és rossz fiúkról – pedig ez a mese pont annyira veszélyes és hazug, mint a „tömegpusztító fegyverekről” szóló.

Az eddigi amerikai külpolitika alapvetően két ügyben sodorta folyamatosan óriási veszélybe Európát. Közel-keleti taktikája népvándorlást indított, az Oroszországgal szembeni keménykedés pedig – amit Clinton a kampány hevében egészen túltolt – már egy sokkal közelibb és kézzelfoghatóbb háború veszélyét vetítette elénk. A Clinton mellett kardoskodó nyugati és hazai liberálisok viszont szokásos arroganciájukkal oktattak ki mindenkit, aki Trump győzelmét várta, figyelmeztetve az őrületes veszélyre és káoszra, ami következni fog, és csak a tapasztalt, szakértő, mérsékelt, magát mozdíthatatlannak hitt elit által szeretett Clinton állíthat meg. Most azonban ott tartunk, hogy Budapestről hátradőlve élvezhetjük, hogyan sokkolja tovább ellenfeleit Trump, hiszen nekünk biztosan nem lesz rosszabb. Amikor már „liberálisaink” éppen kezdtek volna megnyugodni, a jóvágású és megbízható Mitt Romney eljövetelében bízva, akkor Trump egyszer csak bedobta Rex Tillerson ExxonMobil-vezér nevét, aki állami kitüntetést is kapott. Oroszt. Vlagyimir Putyintól.

Tillerson jelölése egyértelműen előrevetíti, hogy Trump leszámolhat az értelmetlen szankciós politikával. Azokkal a büntetőintézkedésekkel, amelyek terhét mi is nyögjük, meg az egész régió, de Oroszország alighanem a legkevésbé. Bár egy másodperccel nem hozták közelebb az ukrajnai rendezést, mégis ragaszkodik ahhoz Merkel és Hollande is. Hogy is ne tennék, ha egyszer most még ez a sugalmazás érkezik Washingtonból. Aki teheti, hogy kihúzza magát a szankciók alól, meg is teszi. Ahogy Aleksandar Vucic szerb kormányfő is kimondta már, hogy még benne sincsenek az EU-ban, nem igazán fair, hogy már most belerángassák őket a szankciókba, miközben a remélt előnyök még ígéretnek is zsengék.

Ebben a pillanatban okkal bízhatunk abban, hogy eljön a józan ész kora. A hatalmon lévők először szavakkal, majd kínjukban tettekkel is mentik magukat. Tudják, hogy az új elit csak azokból kerülhet ki, akik hajlandók kimondani a problémákat, és megoldani azokat. Vagy legalább nem robbantanak ki újabb háborút – már az is valami.