Újra kereszténydemokrácia

Európai Unió intézményi válsága, a tengerentúli változások és a polgárok közt végzett közvélemény-kutatások bizton feljogosítanak minket egy effajta jóslatra, amelyhez minél előbb alkalmazkodni kell. Ezzel szemben léteznek és szaporodnak az illiberális demokráciákon túl – amelyek nem feltétlenül billenek át a demokráciából a diktatúrába – az eddigi társadalmak alaplogikájával ellentétes rendszerek. Sok helyütt már a valóságban, máshol pedig igényként.

Ezért is lehet példaértékű az a felvetés Orbán Viktor részéről, hogy a nem-liberális demokráciát is meghaladva, le kell porolni és újrateremteni a kereszténydemokráciát. De mi is a valódi különbség a liberális és a nem-liberális (vagy illiberális, de a nép által, a népért és a nép akaratából épített) demokráciák között? Mik azok a fontos rendszertényezők, elméleti és gyakorlati jogalkotási eltérések, társadalompolitikai célok, amelyek a legnagyobb differenciát mutatják?

A liberális demokrácia leginkább az Egyesült Államokban, Kanadában, egy-két Ázsia országban (Japán, Dél-Korea) és persze Nyugat-Európában épült ki, lépésről lépére. Innen exportálták a szocializmustól megszabaduló Kelet-Európába és hozzánk is. Habár minden kontinensen más-más kulturális alapokon és eltérő utakon, de mégis hasonló logika szerint.

Elmondható, hogy a liberális demokrácia mindig, mindenhol az egyén autonómiáját és szabadságjogait bővítette határok nélkül, illetve a kulturális, gazdasági, valamint jogi individualizmus kiteljesedéséről szólt. Hol az egyenlőséget, hol a korlátlan versenyfutását, hol pedig a pluralizmust szem előtt tartva, de mindig csak az egyénre alapozva, egész addig, amíg el nem jutottak oda, hogy a liberális értékekkel feltöltött demokrácia nem a „van”, hanem a „kell” dimenziójába került. Így alakult ki a politikailag korrekt közbeszéd és az azon alapuló politikai értelmezési keret, amely szép lassan egyfajta „liberáldiktatúrába” torkollott.

Mindeközben pedig, az ezredfordulóra, a liberális normák is szélsőségessé váltak, mondhatni a szabadság helyett a szabadosság és a végtelenített egyénhez köthető emberi jogok kiterjesztése meghaladta a klasszikus liberalizmus mondanivalóját. Azaz az egyén mindenek felé emelése, és a klasszikus, hagyományos, beleszületett, vagy természetes közösségek háttérbe szorítása történt meg.

A család, a nemzet és a történelmi egyházak közösségei ellenséges intézményekké váltak a liberális demokráciát építgetők szemében. A valódi különbség ott ragadható meg, hogy míg a létrejött és kifejlődött történelmi végtermék, azaz az individualizáló csúcsát jelentő liberális demokráciák elvárássá váltak, és minden nyugati társadalom ebbe az irányba lépkedett (persze, kisebb-nagyobb hullámokkal), addig a közösségek jogainak figyelembevétele nem csupán eltűnt a kormányok társadalompolitikájából, hanem egyenesen ellenséggé, lebontandó akadállyá váltak.

Tehát a valódi különbség ott ragadható meg, hogy amíg egy liberális demokráciában a család, a nemzet és a hitbéli közösségek a globális tőke áramlásának, a dekadens művészeti önkifejezésének és az egyéni jogok végtelenítésének munkálatai közben akadállyá, lebontandó intézményekké silányultak, addig a nem-liberális demokráciákban ismét kísérletet tesznek ezen közösségek megerősítésére.

De megközelíthető onnan is e logikai különbség, hogy míg a liberális demokráciában az egyéni (kulturális, gazdasági és szabadság) jogok addig terjednek, amíg egy másik egyén jogait nem sértik meg, addig a nem-liberális demokráciákban az egyének mellé bekerül a család, a nemzet és a történelmi egyházi közösségek (kulturális, gazdasági és szabadság) jogainak védelme is. Azaz mindenkinek addig terjed a szabadsága, amíg egy másik egyénét, vagy egy hagyományos közösség normáit nem sérti meg.

Továbbá többletjogok nem csupán az egyént, hanem ezen hagyományos közösségeket is megilletik. A liberális demokráciák építése szükségszerűen vezetett egy olyan élettér kialakulásához, ahol az elidegenedés, a globális szorongás, a civilizációs lelki betegségek megjelentek, és ahol kísérletet tettek a hagyományos európai normák lebontására. Ez pedig elviselhetetlen társadalmi feszültséget teremtett, a liberalizációt erőltető elit ráadásul végleg elszakadt a valóságtól.

A globális gazdasági problémák, a menekültválság, a klímakatasztrófa, a demográfiai válság pedig most rengeti meg az egykor virágzó, de hamis illúziókra épített liberális demokráciák építményeit. Ennek felismerése pedig valami „régi-új”, de mindenképpen demokratikus társadalompolitika bevezetését követeli meg a kormányzatoktól. Így alakul ki a jogos igény, az illiberális demokráciákon túl, a leporolt kereszténydemokrácia megteremtésére.