Újabb hét bő esztendő jöhet

Lesz pénz, vagy nem, ha igen, akkor mennyi. A tét pedig most sem kevés, hiszen még egy ilyen erős gazdasággal rendelkező közép-európai állam, mint Magyarország sem mondana le szívesen hét éven keresztül tizenkétezermilliárd forint fejlesztési pénzről, amire, legyünk őszinték, szükségünk van. Hiszen nagyrészt ez táplálja a beruházásokat, ezen keresztül jutnak tíz- és százezrek munkalehetőséghez, és jelentősen hozzátesz ahhoz, hogy gazdasági növekedés szempontjából éltanulók vagyunk nemcsak a régióban, hanem egész Európában. Az eddigi baljós felhangok pedig nem voltak alaptalanok. Már a mostani költségvetési ciklus legelején mértékadó politikai és gazdasági körökben is arról kezdtek beszélni, hogy 2020 után kiapadnak az uniós strukturális és beruházási alapok, azaz közel sem lesz olyan újabb hét bő esztendő, mint a mostani. Aztán arról lehetett hallani, hogy megváltoznak a kifizetési struktúrák, azaz a felzárkózó államok, mint Magyarország nem jut közvetlenül vissza nem térítendő forrásokhoz – általában a költségek nyolcvanöt százalékának megfelelően –, hanem uniós kölcsönök formájában tudjuk finanszírozni a beruházásainkat.

Persze felvetődik a kérdés, hogy miért képezi mindig ilyen éles vita tárgyát a kohéziós politika. Leginkább azért, mert a legnagyobb befizetők adófizetőinek, így például a németeknek, elegük van abból, hogy döntően és állandóan ők töltsék fel a húsosfazekat, még ha áttételesen az ottani cégeknek komoly haszna származik a fejlődő országokban létrehozott beruházásokból. Aztán a legnagyobb érvágás most az lesz, hogy a britek, a második legnagyobb befizetők kilépnek az Európai Unióból. Azaz teljes a zűrzavar Brüsszelben. Részben ebből is adódnak azok a törekvések, hogy bizonyos politikai erők igyekeznek az uniós pénzeket kemény jogállamisági feltételekhez kötni. Vagyis ha valaki nem hajlik arra, hogy teljesítse például a migránskvótát, attól egyszerűen megvonnák az uniós támogatásokat.

Szerencsére ettől nem kell tartani, hiszen a kohéziós politika megmarad 2020 után is, ezt az uniós alapszerződések is garantálják. Másrészt ezt mi, úgymond felzárkózó államok, nem ingyen kapjuk. Hiszen szűk három évtizede megnyitottuk a piacainkat a szabad tőke előtt, aminek éppen azok a fejlett országok a legnagyobb haszonélvezői, amelyek a kohéziós politikát befizetéseik révén fenntartják. Vagyis nincs szó arról, hogy kizárólag csak az unió pénzügyi támogatásából élnénk. Tehát a jelenlegi uniós politikával minden tagállam nyer, azaz a nettó befizetők is, mert a projektekhez kötődő árbevételen keresztül végeredményben források áramlanak vissza a donorországok cégeihez. És ami éppen tegnap nyert bizonyosságot, az az, hogy a megváltozott helyzetben – lásd Brexit – a felzárkózó országok is hajlandóságot mutatnak arra, hogy a lehetőségeikhez képest több pénzzel járuljanak hozzá a közös kasszához.

A visegrádi négyek (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia) és négy térségi ország (Horvátország, Románia, Bulgária, Szlovénia) hajlandó a bruttó nemzeti jövedelme eddigi egy százalékáról legalább 1,1 százalékra, de akár 1,2 százalékra is emelni a tagállami befizetési kötelezettségét a 2020 utáni uniós költségvetésbe annak érdekében, hogy a kohéziós politika fennmaradjon. Ezzel talán sikerül kifogni a szelet az ellenzők vagy a „másként gondolkodók” vitorlájából, és sikerül eloszlatni a szegény, ám követelődző rokonról kialakított hamis képet.