Vélemény és vita
Új Ulfkotte-könyv
Másfél héttel ezelőtt jelent meg a neves, Németországban ördögként kezelt egykori tudósító-szerkesztő legújabb kötete
Lapunk Udo Ulfkotte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori újságírójának mindkét, magyar fordításban már megjelent könyvére annak németországi kiadását követően néhány nappal később hívta fel a figyelmet. A Megvásárolt újságírók és a Menekültipar című kötetekről van szó.
Ha már az Ulfkotte-művek ügyében is hagyományt teremtettünk, folytassuk.
Másfél héttel ezelőtt jelent meg a neves, Németországban ördögként kezelt egykori tudósító-szerkesztő legújabb kötete Volkspädagogen – Wie uns die Massenmedien politisch korrekt erziehen wollen (Népi pedagógusok – Miként akarnak bennünket a tömegmédiumok politikailag korrekt módon nevelni) címmel, szintén a Kopp Kiadónál.
Ulfkotte könyveiről – noha bestsellerek – totális a fősodratú hallgatás hazájában. Nálunk sem rózsás a helyzet. Aki a Libri.hu-n akarja megvásárolni, neve beütésekor ezt a választ kapja: „Nincs találat”. Még szerencse, hogy van egy Bookline.hu, amelynél az említett két könyv megrendelhető.
A szerző egyébként a Megvásárolt újságírók óta írt több könyvet is. Így a Mekka Deutschlandot, a Németország eliszlámosításáról írt kötetét, amelyről két cikkben is tájékoztattunk, valamint a Figyelem! Polgárháború! címmel megjelent könyvet, és szerzőtársával, Stefan Schuberttel Korlátlanul bűnöző címmel kiadott kötetét, amely arról szól, hogy a politika és a tömegmédia miként hallgatja el a migránsok bűntetteit.
Mostani, kétszázhetvenkét oldal terjedelmű könyvéről most sem recenziót, hanem ismertetést közlünk, hiszen az olvasókat nem szubjektív vélemény, hanem maga a könyv érdekli.
A kötet lényege: a németek elvesztették hitüket a fősodratú médiában. Ulfkotte ezért magukat a főbűnösöket, az újságírókat hibáztatja. Ugyanis ők nem tárgyilagosan akarnak tájékoztatni, hanem politikailag korrekt módon nevelni.
A borító hátlapjáról idézve: „Újságírók és politikusok a német térségben lakó polgárokat még soha nem kezelték le úgy, mint ma. Arrogánsan, felsőbbrendűen és önelégülten, miközben fütyülnek a semlegességre, a tárgyilagosságra és az igazságra. Ennek az értelmező elitnek a mértékadó szavai: »Mi jobban tudjuk.« Csakhogy az embereknek már jó ideje elegük lett abból, hogy magukat bűntudattal engedjék beoltatni.”
A fülszövegen pedig azt írja a kiadó, hogy „Udo Ulfkotte úgy beszél, ahogy más még gondolni sem mer: a néptanítók a demokrácia és a véleményszabadság ellenségei. Állítsuk meg a magukat kinevező jóembereket, akik ideológiai rendőrökként avatkoznak be életünkbe.”
Nos, ha van ellenrendőr, aki a píszí rendőröket elzavarja, ha nem is a valódi életben, de a könyv olvasásának időtartamára, az a szerző.
Mely könyv éppen olyan kötelező olvasmány lenne nekünk, mint oly sok más. De ellentétben a korábbi, a szerzőről és a magyar jobboldal érdekében lefordításra váró sok más könyvet ismertető cikkeinkkel, ezúttal már nem ismételjük meg azt, hogy noha tizenhat éve van jobboldali kormányunk, azaz elméletileg ideális körülmények egy külföldi sikerkönyveket a jobboldali Magyarország örömére és érvrendszerének erősítésére megjelentető kiadó megteremtésére, azt nem hoztuk létre. Ha ilyen ostobák és önsorsrontók vagyunk, miközben a másik oldalnak tucatnyi ilyen kiadója van, akkor maradjunk ostobák és önsorsrontók.
A kötetből nehéz kiválasztani azt a részt vagy részeket, amelyeket idézni érdemes. Mert minden sorát kellene.
De emeljük ki talán a negyedik fejezetet a vezető német lap egykori tekintélyes munkatársától és az Egyesült Államok Marshall Emlék Alapítványa tagjától, amely alapítványnál nem sok transzatlantistább és neokonzervatívabb hálózat létezik.
Aki még nem csatolta be a biztonsági övét, kérjük, tegye meg, mert olyan idézet következik, amelynek olvastán nem fogjuk megérteni, miért veregetik magukat vállon napi rendszerességgel a hazai ellenzéki újságírók, hogy ők milyen bátrak, amikor a kormánypárt korrupcióját támadják naponta hétszázszor, ugyanis amíg ők cserében puszikákat kapnak a tulajdonostól, a hasonlóan cselekvő német újságírók golyót a tarkójukba.
A fejezet címe: Az alfa-emberek szemellenzője. A kezdő alfejezet címe: Vigyázat, államtitok.
Így kezdődik: „Aki ma a németnyelvű területen újságíróként gazdasági vezetőkkel vagy politikusokkal kapcsolatban bizonyos dolgokról ki akarna pakolni, az azt a veszélyt kerülgeti, hogy »összeesküvés-elméleteket szövögetőnek« gúnyolják. De ez a kellemes változat. A másik? Hogy megölik.”
Úúúú! Nem kínos? A bennünket az állítólagos médiaterror és -diktatúra miatt naponta torz tükre elé vonó német sajtónak? Amelyről, ha nem is napi vagy heti, de legalább havi egyszeri alkalommal a mi közszolgálati tévénknek kellene beszámolnia, például megszólaltatnia Ulfkottét legújabb könyvéről?
Azt az Udo Ulfkottét – és ez is könyvéből derül ki –, akit a jogi támadások naponta fenyegetnek éppen úgy, mint a fizikai erőszak. Szinte már kedvünk tartja felvetni neki, nem kellene a Káli-medencében menedéket kérnie? Az említett fejezetben is döbbenetes példák sorakoznak garmadával.
Például arról, hogy ilyen sorsra jut az az újságíró, aki például arról rántja le a leplet, hogy a német politikailag korrekt világ egyes figurái közpénzből taxiznak Berlinnek azon részeire, ahol pedofil szex vár rájuk. Vagy utaznak hasonlóképpen Thaiföldre.
De idézhetnénk azt is, hogy micsoda elképesztő egységfrontot alkotva utasítják vissza a német lapok azt, ha Ulfkotte kiadója, a Kopp Verlag reklámozni akarja a szerző könyveit. Egyként.
Ulfkotte oly sok példája közül érdekes az is, amikor bemutatja, miként manipulál a sajtó az AfD (Alternatíva Németországért) párt esetében. Amikor azt írja (Die Welt, 2016. szeptember 9): „Usedom: ahol Hitler rakétákat épített, ma az AfD-t választják”, felteszi a kérdést, vajon melyik német újság merné azt a címet adni egy cikkének, hogy „Nürnberg: ahol Hitler pártkonferenciát és pártfelvonulásokat rendezett, ma a szociáldemokratákra szavaznak”?
Persze az sem „semmi”, amikor azt írja, száz évvel ezelőtt Németországban nem volt analfabéta. Ma, egy évszázaddal később a kormány hivatalos statisztikája szerint 7,5 millió.
Szóval: ezt a könyvet ki kell adni nálunk is! Értjük?
Ha már az Ulfkotte-művek ügyében is hagyományt teremtettünk, folytassuk.
Másfél héttel ezelőtt jelent meg a neves, Németországban ördögként kezelt egykori tudósító-szerkesztő legújabb kötete Volkspädagogen – Wie uns die Massenmedien politisch korrekt erziehen wollen (Népi pedagógusok – Miként akarnak bennünket a tömegmédiumok politikailag korrekt módon nevelni) címmel, szintén a Kopp Kiadónál.
Ulfkotte könyveiről – noha bestsellerek – totális a fősodratú hallgatás hazájában. Nálunk sem rózsás a helyzet. Aki a Libri.hu-n akarja megvásárolni, neve beütésekor ezt a választ kapja: „Nincs találat”. Még szerencse, hogy van egy Bookline.hu, amelynél az említett két könyv megrendelhető.
A szerző egyébként a Megvásárolt újságírók óta írt több könyvet is. Így a Mekka Deutschlandot, a Németország eliszlámosításáról írt kötetét, amelyről két cikkben is tájékoztattunk, valamint a Figyelem! Polgárháború! címmel megjelent könyvet, és szerzőtársával, Stefan Schuberttel Korlátlanul bűnöző címmel kiadott kötetét, amely arról szól, hogy a politika és a tömegmédia miként hallgatja el a migránsok bűntetteit.
Mostani, kétszázhetvenkét oldal terjedelmű könyvéről most sem recenziót, hanem ismertetést közlünk, hiszen az olvasókat nem szubjektív vélemény, hanem maga a könyv érdekli.
A kötet lényege: a németek elvesztették hitüket a fősodratú médiában. Ulfkotte ezért magukat a főbűnösöket, az újságírókat hibáztatja. Ugyanis ők nem tárgyilagosan akarnak tájékoztatni, hanem politikailag korrekt módon nevelni.
A borító hátlapjáról idézve: „Újságírók és politikusok a német térségben lakó polgárokat még soha nem kezelték le úgy, mint ma. Arrogánsan, felsőbbrendűen és önelégülten, miközben fütyülnek a semlegességre, a tárgyilagosságra és az igazságra. Ennek az értelmező elitnek a mértékadó szavai: »Mi jobban tudjuk.« Csakhogy az embereknek már jó ideje elegük lett abból, hogy magukat bűntudattal engedjék beoltatni.”
A fülszövegen pedig azt írja a kiadó, hogy „Udo Ulfkotte úgy beszél, ahogy más még gondolni sem mer: a néptanítók a demokrácia és a véleményszabadság ellenségei. Állítsuk meg a magukat kinevező jóembereket, akik ideológiai rendőrökként avatkoznak be életünkbe.”
Nos, ha van ellenrendőr, aki a píszí rendőröket elzavarja, ha nem is a valódi életben, de a könyv olvasásának időtartamára, az a szerző.
Mely könyv éppen olyan kötelező olvasmány lenne nekünk, mint oly sok más. De ellentétben a korábbi, a szerzőről és a magyar jobboldal érdekében lefordításra váró sok más könyvet ismertető cikkeinkkel, ezúttal már nem ismételjük meg azt, hogy noha tizenhat éve van jobboldali kormányunk, azaz elméletileg ideális körülmények egy külföldi sikerkönyveket a jobboldali Magyarország örömére és érvrendszerének erősítésére megjelentető kiadó megteremtésére, azt nem hoztuk létre. Ha ilyen ostobák és önsorsrontók vagyunk, miközben a másik oldalnak tucatnyi ilyen kiadója van, akkor maradjunk ostobák és önsorsrontók.
A kötetből nehéz kiválasztani azt a részt vagy részeket, amelyeket idézni érdemes. Mert minden sorát kellene.
De emeljük ki talán a negyedik fejezetet a vezető német lap egykori tekintélyes munkatársától és az Egyesült Államok Marshall Emlék Alapítványa tagjától, amely alapítványnál nem sok transzatlantistább és neokonzervatívabb hálózat létezik.
Aki még nem csatolta be a biztonsági övét, kérjük, tegye meg, mert olyan idézet következik, amelynek olvastán nem fogjuk megérteni, miért veregetik magukat vállon napi rendszerességgel a hazai ellenzéki újságírók, hogy ők milyen bátrak, amikor a kormánypárt korrupcióját támadják naponta hétszázszor, ugyanis amíg ők cserében puszikákat kapnak a tulajdonostól, a hasonlóan cselekvő német újságírók golyót a tarkójukba.
A fejezet címe: Az alfa-emberek szemellenzője. A kezdő alfejezet címe: Vigyázat, államtitok.
Így kezdődik: „Aki ma a németnyelvű területen újságíróként gazdasági vezetőkkel vagy politikusokkal kapcsolatban bizonyos dolgokról ki akarna pakolni, az azt a veszélyt kerülgeti, hogy »összeesküvés-elméleteket szövögetőnek« gúnyolják. De ez a kellemes változat. A másik? Hogy megölik.”
Úúúú! Nem kínos? A bennünket az állítólagos médiaterror és -diktatúra miatt naponta torz tükre elé vonó német sajtónak? Amelyről, ha nem is napi vagy heti, de legalább havi egyszeri alkalommal a mi közszolgálati tévénknek kellene beszámolnia, például megszólaltatnia Ulfkottét legújabb könyvéről?
Azt az Udo Ulfkottét – és ez is könyvéből derül ki –, akit a jogi támadások naponta fenyegetnek éppen úgy, mint a fizikai erőszak. Szinte már kedvünk tartja felvetni neki, nem kellene a Káli-medencében menedéket kérnie? Az említett fejezetben is döbbenetes példák sorakoznak garmadával.
Például arról, hogy ilyen sorsra jut az az újságíró, aki például arról rántja le a leplet, hogy a német politikailag korrekt világ egyes figurái közpénzből taxiznak Berlinnek azon részeire, ahol pedofil szex vár rájuk. Vagy utaznak hasonlóképpen Thaiföldre.
De idézhetnénk azt is, hogy micsoda elképesztő egységfrontot alkotva utasítják vissza a német lapok azt, ha Ulfkotte kiadója, a Kopp Verlag reklámozni akarja a szerző könyveit. Egyként.
Ulfkotte oly sok példája közül érdekes az is, amikor bemutatja, miként manipulál a sajtó az AfD (Alternatíva Németországért) párt esetében. Amikor azt írja (Die Welt, 2016. szeptember 9): „Usedom: ahol Hitler rakétákat épített, ma az AfD-t választják”, felteszi a kérdést, vajon melyik német újság merné azt a címet adni egy cikkének, hogy „Nürnberg: ahol Hitler pártkonferenciát és pártfelvonulásokat rendezett, ma a szociáldemokratákra szavaznak”?
Persze az sem „semmi”, amikor azt írja, száz évvel ezelőtt Németországban nem volt analfabéta. Ma, egy évszázaddal később a kormány hivatalos statisztikája szerint 7,5 millió.
Szóval: ezt a könyvet ki kell adni nálunk is! Értjük?