Új Selyemút

Orbán Viktor és kísérete már csütörtökön elutazott a kínai fővárosba, azóta folyamatosan a legmagasabb fordulatszámon pörgő Szijjártó Péter már meg is sorozta a távirati irodát nyilatkozatokkal. Nagyon fontos dolog történik Kínában, a világraszóló jelentőségű Egy övezet, egy út találkozó számunkra fontos aspektusaként ugyanis a magyar–kínai kapcsolat fellépett a legmagasabb szintre, az átfogó stratégiai partnerségre.

A Kína és Magyarország, de még a Kína és a nagyobb kelet-közép-európai országok közti nagyságrendi különbségből is logikusan következik, hogy térségünk országai egymást tapossák, hogy kiemelkedjenek Peking szemében a többiek közül. Amikor Orbán Viktor néhány éve lemondta pekingi útját, mert az Európai Parlamentben kellett képviselnie a magyar álláspontot az aktuális vita durva támadásaival szemben, a kínai vezetés határidőnaplójában felszabadult idősávra rögvest bepattant Victor Ponta akkori román kormányfő. Nagyon kemény küzdelem zajlik a térségben, és ebben a magyar kormány már egy sor fontos fegyvertényt tudhat magáé-nak. Ehhez kellett legalább három fő pillér: először is az, hogy az egyébként sok tekintetben hasznos és szükséges pragmatizmus mellett felismerje a magyar diplomácia, hogy a Kínával való kapcsolatépítésben bizony nagyon sokat számítanak a gesztusok. Legalább ilyen fontos, hogy megpróbáljuk Pekingből látni Budapestet: ha tudatosulnak az erőviszonyok, máris sikeresebb politikát lehet folytatni. A harmadik fontos pillér pedig annak felismerése, hogy szemben velünk, Kínában nem szokták a történelmi időszámítást folyton újrakezdeni. A tény, hogy 1949. október 3-án Magyarország az első államok között ismerte el az újonnan megalakult Kínai Népköztársaságot, nyilvánvaló okok folytán nem olyasmi, ami miatt ma egy magyar kormány verheti a mellét, de attól még tény, hogy Kína számára ez a mai napig „pluszpont”, nem is kicsi.

A szükséges pragmatizmus akkor jött a képbe, amikor – szintén helyesen – a magyar diplomácia, élén Szijjártó Péterrel kimondta, hogy nem a mi dolgunk nagyhatalmaknak megmondani, milyen legyen a politikai berendezkedésünk. Ez a racionális megállapítás nem egyedi magyar találmány, nem meglepő módon ezt a világ legtöbb politikai vezetése így látja, nem csak azok, akik velünk azonos súlycsoportban vannak.

A magyar–kínai viszony fontos pillére az önállóságra törekvő magyar külpolitikának, nem old meg minden problémát, de nagy segítség a gazdasági együttműködés Pekinggel. Jelentősen növeli az egyébként megkérdőjelezhetetlenül, szövetségi szinten is euroatlanti irányba elkötelezett ország politikai mozgásterét. Minden szomszédunk erre törekszik, nem véletlenül. Az pedig, hogy Kína elismeri Magyarországot, elég jó jelzés.

Szijjártó már említett, távolról sem példátlan pragmatizmusa a válasz arra, hogy néhányan húzzák a szájukat Orbán Viktor protokolláris koszorúzása miatt a Tienanmen téren. Az ideológiai fenntartásokhoz mindenkinek joga van, az pedig már szerencsére bebizonyosodott többször, hogy a politikai rövidlátást hatékonyan tudja gyógyítani a kormányzati felelősség. A magyar–kínai stratégiai partnerség ugyanakkor egy egyszeri „poénnál” jobban szúrja a kormány liberális ellenfeleinek szemét. Orbán kínai sikerét értelemszerűen csak fanyalgás fogadhatja, hiszen Kína nem a liberális Nyugat, és hát bizonyos sajátos világnézetekben egy obamai fejsimi is többet érne, mint egy stratégiai partnerség Kínával. Trump már egy bonyolultabb kérdés, ugye, hiszen amerikainak amerikai, de nem igazán liberális, a haladók szimpátiáját csak akkor tudja átmenetileg elnyerni, ha lebombáz valamit.

Attól azért mondjuk nem tartok, hogy maholnap „Állítsuk meg Pekinget!” plakátokkal szellemeskedne a liberális ellenzék, ez ugyanis vékony jég, hiszen míg az oroszokat gyalázni polkorrekt és elfogadott, addig a kínaiakat már ugye némileg problematikusabb. Pár szabad Tibetet követelő pólót azért még lehet, hogy le tudnak porolni.

A realitás tehát az, hogy Új Selyemút márpedig van, és aki lemarad, az kimarad.