Udvariatlanság, fajgyűlölet

Május 30-án nem arról emlékezett meg a sajtó, hogy ezen a napon született a Nyugat alkonyának szerzője, Oswald Spengler, hanem hogy Alexander Gauland, a német alternatívok (AfD) második embere a kancellár szerint csúnya, rasszista megjegyzést tett. Állítólag – miután megdicsérte a német válogatott védőjét, a szénfekete Boatenget – valami olyasmit mondott, hogy a pályán lehet szeretni az afrikaiakat, de senki sem örül, ha ilyen lesz a szomszédja. Michael Klonovsky, az AfD főnöke, Frauke Petry médiatanácsadója rögtön kijelentette, hogy nem érti a rasszizmus vádját, hiszen Gauland kijelentésében – ha egyáltalán így mondta – semmi lebecsülés, semmi rasszizmus nincs, csak egy ténymegállapítás, hogy mit nem szeretne a német kisember. És ha valaki azt mondja, hogy fehérekkel nem szívesen él együtt, nos, akkor épp oly udvariatlan, mint Gauland, de attól még nem fajgyűlölő. Klonovsky hozzátette, hogy bár illuzórikus, de szeretne egy olyan világban élni, amelyben inkább udvariatlansággal és nem faji ellenérzéssel vádolnák egymást az emberek.

Az azonban, hogy Darmstadtban, a város ünnepén megint számtalan szexuális inzultus és támadás érte a vonalaikat a szemérmetlenségig kitáró német nőket, már több volt, mint udvariatlanság. Lassan Köln lesz mindenütt – mondják, de a liberálisok és a zöldpártiak mélyen hallgatnak. S Recep Tayyip Erdogan elnök ki is jelenti, hogy a nő dolga a szülés, és a muszlim világban nem engedhető meg a magzatelhajtás úgy, mint Nyugaton. Amikor ilyen kijelentéseket tesznek, háborúról nem esik szó, pedig a női öl erdogani értelemben véve hadüzenet Európának.

S felröppen a hír, hogy míg a hatóságok már két évvel ezelőtt tudták, hogy az Iszlám Állam terroristái olyan érvényesnek tűnő útlevelekkel közlekednek az unió országaiban, amelyeket az alkalomnak megfelelően tölthetnek ki, addig a német alkotmánybíróság azt vizsgálja, átlépte-e az identitás megőrzéséért indult mozgalom, az ID (Identitäre Bewegung) az alkotmányosság küszöbét. Ez már érthető, sőt, értelmezhető. Nem kell ugyanis, hogy kollektív őrületté fajuljon egy olyan mozgalom, amely azt hirdeti, hogy meg kell állítani a német nép lecserélését közel-keletiekre és afrikaiakra.

Mikor kapitulál az állam? – kérdezi erre a kisember. A rendőrség – például Kielben és másutt is – bűneseteknél nem vesz fel jegyzőkönyvet, manipulál és hagyja, hogy a tanúkat megfélemlítsék. A menedékjogon élők által elkövetett újabb deliktumok statisztikailag alig jelentkeznek, mivel a lopások és rablások érezhetően emelkedő számát a külföldi elkövetők számlájára írják. (Az osztrák börtönlakók több mint a fele például „külföldi”.) Thomas de Maiziere belügyminiszter szerint ezeket a növekvő számú bűncselekményeket „szervezett, utazó, Délkelet-Európából és Kelet-Európából jövő bűnbandák követik el”. (Romák, ukránok, szerbek, csecsenek?) Az átlag kelet-európait Nyugaton az elitek amúgy is úgy fogadják, mint egy idegent, már a nyelvük is komoly gyanakvásra ad okot.

Enyhe mosoly csak migránsoknak való. A nyitott határok dogmájához mégis mereven ragaszkodnak. A polgárok lefegyverzése a fő gondjuk, a Bundestag megszorító fegyverhasználati törvényen töri a fejét, a napóleoni háborúk óta fennálló lövészegyletek, a polgárőrségek és a szerveződő szomszédsági őrjáratok is gyanúsak.

Az állam részleges kapitulációja a szocialista Léon Blum második világháború előtti Franciaországának legsötétebb képeit idézi. A zeithaini börtön igazgatója, Thomas Galli például azt javasolta, hogy minden börtönt zárjanak be. Elég lesz a közhasznú munka és az elektronikus bilincs. A nagy ítéletes és veszélyes bűnözőknek faluközösségeket kell kialakítani, ahol dolgozhatnak és adózó polgárok lehetnek. „A börtön lényegében megtorlás és a jövőt tekintve haszontalan” – jelentette ki, s diadalmi tort ült a legyőzendő „kollektív betegség” romos bástyája felett.

Ha ugyanezt javasolná a mig-ránskérdés megoldására – faluközösség, elektronikus bilincs, legelésző juhnyájak –, minden bizonnyal börtönbe zárnák. S közben – statisztika ez is – a szegényebb rétegek támogatását célzó Harz IV. törvény hatálya alá esik minden hetedik gyermek az országban: különösen Berlinben és a gazdag Brémában nőtt a számuk. A szomszédos Gentben – úgy látszik, szívleli ezt az eszmét – az egyik alapiskola igazgatója gyermekekkel homoesküvőt játszat, kisfiú kisfiút, kislány kislányt vezet oltárhoz. És így tovább, és így tovább, hogy a leghevesebb populisták is megértsék, milyen konszolidált viszonyokat rejt magában a genderizmus és a közeljövő.

Olvasom a németek talán legbölcsebb kancellárja, a múlt év végén elhunyt Helmuth Schmidt helyzetre illő mondásait. (Az ő és Willy Brandt keleti nyitását éppen most számolja fel Merkel, akit diplomáciai képességei éppúgy cserben hagynak, mint Marie Antoinette-et a nagy francia forradalom előtt.) „A multikulturális társadalom az értelmiségiek illúziója” (Die Zeit, 2004), vagy: „Ha minden olyan ponton beavatkozunk a világ folyásába, ahol égbekiáltó jogtalanságok történnek, a harmadik világháborút kockáztatjuk meg” (Focus, 2009). S nem Ferenc pápa, hanem a dalai láma az, aki figyelmezteti a németeket, hogy a menedékpolitikájuk sokkoló: „Németország nem válhat az arab világ részévé!” Udvariatlanság vagy fajgyűlölet bújik meg a szavaiban? Vagy aggodalom Európa talán legszebb országáért, amelyben bizonytalan kimenetelű kísérleteknek teszik ki az államvezetés rendjét?