Vélemény és vita
Tűnjetek már el!
Az ellenzék természetébe van kódolva az a sóvárgás – ahogy egy kisfiúénak a vonatvezetés vágya –, hogy le akarja váltani a regnáló kormányt
Ez a személyiségfejlődés és a demokratikus társadalom rendje. De ahogy nem lesz minden gyermekből mozdonyvezető, úgy hasonlóan, nem minden ellenzék kerül hatalomra. Amit pedig az elmúlt heti vasárnapi tüntetésen láttunk, a most már tényleg elvtelen módon összenőtt szivárványkoalíciótól, az sok mindenre lesz majd elég, számos lehetőséget hord magában, csak azt nem, hogy ezzel képesek lesznek egyszer megbuktatni az Orbán-kormányt.
Legfeljebb tovább húzzák a mocskos mocsár mélyébe a közbeszéd kultúráját, és még inkább kacagásra sarkallják az ország többségét. És ez a bohózat nem csupán a biztos Fidesz–KDNP-szavazót riasztja vagy nevetteti meg, hanem azokat is, akik szakzsargonnal élve bizonytalan pártpreferenciával bírnak. Így joggal merül fel a kérdés: mikor tűnik már el a többséget zavaró, randalírozó és hangosan káromkodó kisebbség Budapest hídjairól?
De jogosan tehetjük fel az összellenzék ködbe vesző csatangolása után azt a kérdést is, hogy mit műveltek már megint ezek? Néhány tucat jobbikos, szocialista, Gyurcsány-szektás és persze számos alig mérhető politikai formáció kóborolt, hidat zárt le, épületeket rongált, kukát rugdosott, és közterületen köpködött (vagy politikusok méltóságát sértette meg), mintha ők lennének az igazság és a moralitás bajnokai, mintha ők képviselnék a többséget. Pedig nem. Ahogy a viselkedésük is szánalomra, kisebb-nagyobb aggodalomra vagy éppen a Sas-kabaré alacsony színvonalát sem megütő kínos nevetgélésre adott okot, úgy az összes jövőbeni lehetőségüket elkótyavetyélték. De azt hiszem, sokan vagyunk úgy ezzel, hogy nem is bánjuk túlzottan. Sőt, örülünk, hisz ha ezek egyszer tényleg kormányra kerülnének, valljuk meg őszintén, minden pártszimpátia ellenére és bármelyik politikai oldal számára tragédia lenne. Katasztrófa lenne az országnak az, ha az útszéli stílusú csürhét hergelő, a fővárosban randalírozó ellenzéki politikusok garnitúrája valódi hatalomhoz jutna.
Fontos és szimbolikus az, hogy miközben a matricázó, káromkodó és köpködő, hamis győzelmi himnuszt éneklő, a szélrózsa minden irányából érkező tehetségtelen alakok hidat zárnak le, aközben a miniszterelnök valódi társadalompolitikai célokról beszél. Olyan területekről, amelyekben és ahol már bizonyított a kormány. Kiszámítható és biztonságos jövőről, ahol a magyar emberek megtalálhatják a számításukat.
De szimbolikus továbbá az is, hogy azt az Orbán Viktort nevezik a gyűlölet nagymesterének, akinek kormánya valóban támogatja a családokat, és egyre tovább bővíti az ország gazdasági és politikai mozgásterét. És eközben a balhézó kevesek – a szivárványszínű, a zöld nadrágos, vörös és barna inget viselő társaság – óbégatnak a főváros történelmi helyszínein.
Platón forog a sírjában. Már ha egyáltalán érdekli a magyar ellenzék. Szerinte ugyanis a retorika eszközeivel mindenről be lehet bizonyítani az ellenkezőjét, csak a számok a kivételek. A mai magyar ellenzék viszont azt akarja az utcákon bebizonyítani, hogy a számokat is le lehet tagadni, mikor az ország felemelkedéséről beszélünk, de ha mégsem, akkor lehet egy jó nagyot káromkodni.
Nos, azt gondolom, hogy ezek után el kell tűnnie ennek a csürhének a politika színpadáról. Meghajolni és lehetőleg csendesen a függöny mögé sétálni. Utat engedhetnének egy olyan ellenzéknek, amely méltó arra, hogy képviselje azokat, akik nem értenek egyet a kormány lépéseivel. Akik esetleg, ha a kormány „A”-t mond, mondanának egy „B”-t. Akik nem csak fröcsögnének, hanem elmondanák, hogy mi a véleményük a kormány társadalomépítő politikájáról. Akiknek nem merül ki a politikai szókincsük abban, hogy bizonyos jelzőkkel illessék a miniszterelnököt.
Öröm az ürömben, hogy kevesen vannak. Egyre kevesebben. És egyre inkább a politikai szélsőség felé tartanak. Mert ez a valódi szélsőség. Az anarchia, a rombolás vágya és valódi tombolás. Az ellenzék viselkedése, akár egy vonatot vezetni akaró, de nem tudó, neveletlen gyermek hisztirohamára hasonlít. Még jó, hogy nem minden kisfiúból lesz mozdonyvezető, ahogy nem minden ellenzékből lesz egyszer kormányzati tényező. És a vasárnapi balhé után már tényleg eltűnhetnének a főváros utcáiról.
Legfeljebb tovább húzzák a mocskos mocsár mélyébe a közbeszéd kultúráját, és még inkább kacagásra sarkallják az ország többségét. És ez a bohózat nem csupán a biztos Fidesz–KDNP-szavazót riasztja vagy nevetteti meg, hanem azokat is, akik szakzsargonnal élve bizonytalan pártpreferenciával bírnak. Így joggal merül fel a kérdés: mikor tűnik már el a többséget zavaró, randalírozó és hangosan káromkodó kisebbség Budapest hídjairól?
De jogosan tehetjük fel az összellenzék ködbe vesző csatangolása után azt a kérdést is, hogy mit műveltek már megint ezek? Néhány tucat jobbikos, szocialista, Gyurcsány-szektás és persze számos alig mérhető politikai formáció kóborolt, hidat zárt le, épületeket rongált, kukát rugdosott, és közterületen köpködött (vagy politikusok méltóságát sértette meg), mintha ők lennének az igazság és a moralitás bajnokai, mintha ők képviselnék a többséget. Pedig nem. Ahogy a viselkedésük is szánalomra, kisebb-nagyobb aggodalomra vagy éppen a Sas-kabaré alacsony színvonalát sem megütő kínos nevetgélésre adott okot, úgy az összes jövőbeni lehetőségüket elkótyavetyélték. De azt hiszem, sokan vagyunk úgy ezzel, hogy nem is bánjuk túlzottan. Sőt, örülünk, hisz ha ezek egyszer tényleg kormányra kerülnének, valljuk meg őszintén, minden pártszimpátia ellenére és bármelyik politikai oldal számára tragédia lenne. Katasztrófa lenne az országnak az, ha az útszéli stílusú csürhét hergelő, a fővárosban randalírozó ellenzéki politikusok garnitúrája valódi hatalomhoz jutna.
Fontos és szimbolikus az, hogy miközben a matricázó, káromkodó és köpködő, hamis győzelmi himnuszt éneklő, a szélrózsa minden irányából érkező tehetségtelen alakok hidat zárnak le, aközben a miniszterelnök valódi társadalompolitikai célokról beszél. Olyan területekről, amelyekben és ahol már bizonyított a kormány. Kiszámítható és biztonságos jövőről, ahol a magyar emberek megtalálhatják a számításukat.
De szimbolikus továbbá az is, hogy azt az Orbán Viktort nevezik a gyűlölet nagymesterének, akinek kormánya valóban támogatja a családokat, és egyre tovább bővíti az ország gazdasági és politikai mozgásterét. És eközben a balhézó kevesek – a szivárványszínű, a zöld nadrágos, vörös és barna inget viselő társaság – óbégatnak a főváros történelmi helyszínein.
Platón forog a sírjában. Már ha egyáltalán érdekli a magyar ellenzék. Szerinte ugyanis a retorika eszközeivel mindenről be lehet bizonyítani az ellenkezőjét, csak a számok a kivételek. A mai magyar ellenzék viszont azt akarja az utcákon bebizonyítani, hogy a számokat is le lehet tagadni, mikor az ország felemelkedéséről beszélünk, de ha mégsem, akkor lehet egy jó nagyot káromkodni.
Nos, azt gondolom, hogy ezek után el kell tűnnie ennek a csürhének a politika színpadáról. Meghajolni és lehetőleg csendesen a függöny mögé sétálni. Utat engedhetnének egy olyan ellenzéknek, amely méltó arra, hogy képviselje azokat, akik nem értenek egyet a kormány lépéseivel. Akik esetleg, ha a kormány „A”-t mond, mondanának egy „B”-t. Akik nem csak fröcsögnének, hanem elmondanák, hogy mi a véleményük a kormány társadalomépítő politikájáról. Akiknek nem merül ki a politikai szókincsük abban, hogy bizonyos jelzőkkel illessék a miniszterelnököt.
Öröm az ürömben, hogy kevesen vannak. Egyre kevesebben. És egyre inkább a politikai szélsőség felé tartanak. Mert ez a valódi szélsőség. Az anarchia, a rombolás vágya és valódi tombolás. Az ellenzék viselkedése, akár egy vonatot vezetni akaró, de nem tudó, neveletlen gyermek hisztirohamára hasonlít. Még jó, hogy nem minden kisfiúból lesz mozdonyvezető, ahogy nem minden ellenzékből lesz egyszer kormányzati tényező. És a vasárnapi balhé után már tényleg eltűnhetnének a főváros utcáiról.