Túlélés és túl nem élés

A Pesti Vigadó kamaraszínházában a Jászai Mari-díjas Árkosi Árpád rendezésében mutatták be a Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas kárpátaljai magyar író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja A sátán fattya című regénye alapján készült monodrámát. A fiatal színésznő, Tarpai Viktória, a Kárpátaljai Megyei Drámai Színház társulata tagjának nagyszerű remeklése volt ez a produkció.

A sátán fattya a kortárs, modern, közösségi magyar sorsirodalom egyik legkiemelkedőbb, időtálló, a budapesti Magyar Napló gondozásában már több kiadást megélt alkotása – és tudom, ez akár marginális adatnak is tűnhet, mégis régi nagy kedvencem –, egy, a maga módján műfajteremtő regényremek, amely „kimondja a kimondhatatlant”, ahogy a darab előzetesében is fogalmaztak. A sátán fattya ugyanis siratóénekszerűségével látni és emlékezni tanít, a megmaradás, a fennmaradás alapkérdéseire felel. Persze mindezek közül is csak azokra, amelyekre van válasz. Amelyekre bármiféle épkézláb magyarázat adható. Amelyek értelmezhetők az ép ész szabta kereteken belül. Vagyis a túlélés és a túl nem élés egymással összebékíthetetlen elemeit járja körbe.

A második világháború végén a szovjet katonák által gyűjtőtáborba hurcolt kárpátaljai magyar férfiakat meglátogatni induló falusi asszonyok közé vegyült fiatal lányt, Tóth Esztert az orosz bakák megerőszakolták, a gyalázatból pedig egy gyermek fogant. A jóvátehetetlen megaláztatás miatt a lány sorsát, további életét az ártatlanként hordozott bűnhődés határozza meg – a pokol házhoz jön, mondhatjuk erre –, ami újabb és újabb katasztrófákhoz vezet, s végül a kilátástalanságba torkollik, gyásztól gyászig, a félelem és a rettegés enyhíthetetlenségétől az elviselhetetlenség tébolyáig terjed.

A regény – és immár a monodráma – cselekménye szerint a szovjetek Tóth Eszter családjából is elvitték a férfiakat úgynevezett jóvátételi munkára, testvérét nem is látja többé – egy részeg katona a táborban szíven lőtte –, csak az édesapa tér haza túlélőként. Eszter másik testvérét pedig hamarosan a kényszermunka és a kínzások viszik a sírba.

Ha tehát Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regénytrilógiája önmagában nem is, annak tanulmányozása, értelmezése és elemzése mindenképp rögzíti a szovjet, illetve a korabeli kárpátaljai társadalmi folyamatokat – azon belül pedig a kárpátaljai magyarok helyzetének, lelkületének alakulását –, a helyi magyarság sorsát, életmódját, hiszen mindezekből beépül számtalan kis elem Tóth Eszter végeérhetetlen, soha végig nem mondható, soha le nem zárható monológfolyamába.

Mindezeket tanulmánykötetekben, száz meg száz oldalakon át lehetne elemezni. Szolyva és a település gyűjtőtábora ma már fogalom, habár nagyon sokáig, a szovjet rendszer bukásáig, vagyis a múlt század nyolcvanas évei-nek végéig gyakorlatilag nem lehetett beszélni, így hát hallani sem róla. Szolyva már önmagában is többpolcnyi tanulmánykötetet érdemel, amelyek közül szerencsére néhány már megíródott és megjelent, Nagy Zoltán Mihály pedig egy szépirodalmi remekműben dolgozta fel a kapcsolódó sorstragédiákat.

Ma már tudjuk, hogy a szovjet hadsereg, még mielőtt 1944 novemberének végére elfoglalta volna Kárpátalját, már menet közben, november 18-án létrehozta a szolyvai lágert, amelybe a munkaképes korú magyar és német lakosságot deportálta. A tábor 1945. április 1-jéig működött az erre a célra átalakított, 1940-ben épített lovastüzér-laktanyában. Az első gyalogos menetoszlop már a megnyitás napján útnak indult ide Munkácsról. Potom harminc kilométeres séta…

Ez azonban, minden szörnyűsége ellenére is „csak” egy átmeneti tábor volt. Az internált embereket innen osztották szét a szovjet kényszermunkatáborokba egészen Szibériáig, a Gulagig. A számok önmagukban is elborzasztóak: csaknem tízezren haltak meg itt, a táborban, egyrészt a kényszermunka és a kínzások következtében, másrészt a szovjet katonák kegyetlenkedéseikben a gyilkosságoktól sem riadtak vissza, harmadrészt pedig a hastífusz is megtizedelte a foglyokat. További harmincezer áldozat pedig már azután pusztult el, hogy Szolyváról „továbbirányították”. Szolyva tehát már önmagában is markáns jelkép. Nagy Zoltán Mihály regényfolyamának egy olyan – sarkos! – eleme, amely megnevezve vagy megnevezetlenül, de nemcsak a mű érzelmi, hanem szociográfiai jellegét, arculatát is meghatározza. Ilyen az a mozzanata is, amelyben Székely Pista – Tóth Eszter egykori jegyese, akit édesanyja eltiltott a megbecstelenített lánytól – rászánta magát, önként vállalta a donbászi munkát; ebben a momentumban ismét egy fontos valós, szociográfiai szempontból is jelentős elemet figyelhetünk meg, ugyanis ez a donbászi munka munkaszolgálatot, kényszermunkát jelent, amelyre később hurcolták el az embereket azzal az ígérettel, hogy ezért már majd becsületes fizetséget is kapnak. Persze. Hiszen korábban is három napról beszéltek, amikor jóvátételi munkára vitték a férfiakat…

A kárpátaljai magyarság szóhasználatában ez a földrajzi név a donyecki szénmedence rövidüléseként/rövidítéseként (orosz hatásra), összefoglaló megnevezéseként honosodott meg. Ma már azonban úgy beszélnek róla, mint a Donbász-jelenségről. Amelyik azt a területet jellemzi, amelyikért ma is, talán épp ebben a percben is háború folyik az ukrán reguláris erők és az Oroszország által támogatott szakadárok között. Kíméletlen polgárháború, amely alapjaiban változtatja meg nemcsak a régi nemzeti/nemzetiségi összetételt, de a nevével fémjelzett jelenséget is. Ebben a helyzetben a legfontosabb reményünk talán éppen az lehet, hogy a harcok nem érintik majd az országban élő magyarokat, s nem hurcolnak el ilyen vagy amolyan egyenruhákba bújtatva kárpátaljai magyar fiatalokat a harcterekre, egy olyan háborúba, amelyikhez jószerivel semmi közük.

Már csak azért is fontos bíznunk ebben, hogy a jövendő korok szerzőinek ne legyen hiteles élményanyaguk ahhoz sem, hogy A sátán fattyához hasonló történeteket írjanak. Ne legyenek újabb és újabb Tóth Eszterek, és ne legyenek hasonló sorsú Székely Pisták sem…