Tükörtörők

Az akadályokat az autók jelentik – a versenyzők pedig a biciklisták és a kismotorosok. A dolog akár rendjén is lehetne, hiszen az ember azért rak a feneke alá kétkerekű járgányt, hogy gyorsabban célba érjen, de ami a fővárosban manapság folyik, az – a kétségtelenül létező kisebbségi kivételektől eltekintve – immár fényévekre meghaladta a jó ízlés határait, és egyáltalán nem mellékesen a KRESZ szabályait is.

Egyirányú szakaszon szembekarikázó polgártársat vélhetően minden sofőr látott már. A törvény – szerintem érthetetlenül – évek óta megengedi ezt a marhaságot, így a volán mögött ülő elfogadja a viszonyokat. Azt azonban már nehezen emészti meg az úrvezető, hogy az egyenrangú útkereszteződésben neki balról vágódik be az aszfaltcsík kellős közepén a bicajos. Nem öttel, hanem rendőrkanyarral, megdőlve, úgy harminccal. Nem egyszer, hanem konzekvensen, ahol csak lehet. Neki ugyanis általában mese a jobbkéz-szabály – hiszen a „biciklisták” a jövő, a modernizmus és még ki tudja mi minden. Aztán, ha mégis megtörténik a baj, és rákenődnek a szélvédőre, tízből nyolcszor nekik áll feljebb.

Tisztelet a kivételnek, de a másik társaság, azaz a mopedesek is olyanok, mint a Deákné vászna. A leglehetetlenebb és legszabálytalanabb helyeken és helyzetekben képesek felbukkanni, elhúzni sorban álló járművek között. Mivel rendszám nincs, belefér egy kis karcolás itt, egy törött tükör amott. Az sem gond, ha egy pillanatra elvész az egyensúly, hiszen a sorban mindig akad kocsi, aminek az oldalára odatámaszthatják a lábukat. Ha pedig behajol a lemez, akkor bocsesz – oszt’ hajrá tovább.

A példákat persze hosszan lehetne sorolni, és az is megállja a helyét, hogy a kormánykereket forgatók sorai­ban is sok a balfék. Az azonban kétségtelen, hogy a kétkerekűvel szabálytalankodók jóval nagyobbat bukhatnak, ha váratlanul találkoznak egy autóval, mint azok, akik a kaszni biztonságában ülnek. Még akkor is, ha véletlenül – vagy, mint újabban oly gyakran, bosszúból – a „vesztes” letöri az autó tükrét.