Vélemény és vita
Trump nem Putyinpincsi
Az „demokrácia értékeiért” üvöltő nyugati fősodrat Trumpot egyetlen hadicsapásra imádni kezdte törvénytelen szíriai rakétatámadása nyomán
Ne vádolja magát naivitással az, aki eddig úgy gondolta, Trump azt teszi majd, amit kampánya alatt ígért. Így azt, hogy elnökké választása után a béke érdekében az elődjénél még inkább az oroszok torkának ugrik, és további külföldi beavatkozásokba veti magát, hanem a civilizált világ első számú ellensége, az Iszlám Állam és hasonló terrorszervezetek elleni küzdelem érdekében összefog Oroszországgal is. Teljesen egyértelmű, hogy mindenki értékén kezel választási kampányígéreteket, de azért határok vannak. Ahogyan azokat Lendvai Ildikón azóta is számon kérik.
Senki nem vádolhatja naivitással az orosz hírszerzést, amelynek nyilván igen alapos információi voltak Trumpról, mint minden más ország magára valamit is adó hírszerzésének, illetőleg diplomáciai misszióinak. Ezen információk alapján Oroszországban hatalmas örömmel és megnyugvással tekintettek Donald Trump elnöki periódusa elé, a feszültségek enyhítése reményében.
A jelek viszont most hetek óta sokasodtak, hogy Trump nem Ronald Reagan, aki ha valamit a fejébe vett, azt végrehajtotta, fittyet hányva az „establishment” ellenvéleményére és akár teljes ellenállására. A hadiipari komplexum, a fősodratú média, a korábbi kormányok által kinevezettekkel benépesített intézményi szerkezet, a neokonzervatív véleményformálók, a pro-Izrael lobbi és a felsoroltaktól választási harcukban döntő pénzügyi támogatásban részesülő törvényhozók nyomásának Trump nem tudott ellenállni. Miközben e fősodratú sajtó óránként sulykolta a meglehetősen hiszékeny médiafogyasztóknak, hogy az amerikai elnök a Kreml szolgálója.
Megbicsaklásának első fő jele az volt, amikor az előbbiek nyomására menesztette Michael Flynn tábornokot az általa kinevezett nemzetbiztonsági tanácsadói posztjáról, majd egyre-másra adta tanúbizonyságát fokozatos „beállásának” a régi vonal mentén. Arra azonban még felesküdött ellenfelei, illetve ellenségei se számítottak, hogy elődein is túllépve fordít hátat saját magának, és teszi le a voksát egy valóban világbékét is kockáztató lépés mellett.
Erre került sor csütörtök este, amikor Trump parancsára 59 Tomahawk rakétával támadták meg azt a Homsz közelében fekvő szíriai légitámaszpontot, amelyről az amerikai indoklás szerint Aszad elnök saját népe ellen követett el mérgesgáz-támadást. Az amerikai támadásnak civil áldozatai is voltak.
Trump egy szuverén ország ellen indított el támadást, amelyhez a nemzetközi jogot durván megsértve nem kérte az ENSZ beleegyezését. Megsértette az amerikai alkotmány előírásait is, mert hadműveletéről előzetesen nem tájékoztatta a törvényhozást. Cselekedetét tovább fűszerezi, hogy a csütörtöki légitámadás előtt pár órával Hillary Clinton, elnökválasztási ellenlábasa és a Nobel-békedíjas volt amerikai elnök, Barack Hussein Obama egykori külügyminisztere az NBC amerikai tévéhálózatnak adott interjújában éles hangon sürgette valamennyi szíriai légitámaszpont amerikai megtámadását.
Mindennél fontosabb azonban, hogy Trumpnak semmilyen bizonyítéka nem volt arról, vajon saját hírszerzői neki nem éppen úgy hazudtak a mérgesgáz-támadás szerzőségéről, mint annak idején ugyanezen hírszerzés az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló mesét fabrikálta és a bagdadi diktátor állítólagos kapcsolatait terroristákkal, melynek következtében egy országot döntöttek romba, és halt meg szükségtelenül csaknem egymillió iraki.
Érde(k)mes megemlíteni azt is, hogy egyes amerikai médiumok vették maguknak a bátorságot, és megírták, semmi nyoma sincs annak, hogy az elnök eladta volna részvényeit abban a Raytheon nevű óriási amerikai hadigyárban, amely e Tomahawk rakétákat gyártja, és hogy a kilőtt rakéták egyrészt százmillió dollár újabb megrendelést eredményeznek a Raytheonnak, másrészt annak tőzsdei értéke pénteken már bakkecskényit ugrott.
Az pedig különösen megemlítendő, hogy – mint nem egy fősodratú, a szíriai támadásig Trump-barát amerikai médium jelezte – az órákkal azután történt, miután az elnök a nyomásnak engedve elengedte Steve Bannon nemzetbiztonsági tanácsadójának, a Breitbart hírportál korábbi vezetőjének kezét, akit a nemzeti vonal internacionalistákkal szembeni fő védelmezőjének tekintettek, és folyamatosan antiszemitázták. (Gorka, most már nagyon vigyázz!)
Az „odacsapás”, majd az Aszad-rendszer megdöntésének amerikai fenyegetése és persze a támadással járó halálesetek (amerikai szóhasználatban: „járulékos veszteség”) egy másodperc alatt imádnivaló baráttá tette az eddig Trumpot lelketlen, nacionalista, rasszista, antiszemita és egyéb jelzőkkel elárasztók szemében. Az Atlanti-óceán mindkét partján és azon túl.
Otthon a CNN-ben Fareed Zakaria műsorvezető fuvolázott úgy, hogy most először Trump elnökként viselkedett. Az Orbán Viktort neofasiszta diktátornak nevező neokoncseléd John McCain szenátor, a szenátus hadügyi bizottságának elnöke csak a kora miatt nem ugrott a mennyezetig, miközben hirtelen égre-földre dicsérte az addig általa csak szidalmazott elnököt.
A háborús bűnt az európai kormányok, a japán, az ausztrál és az izraeli kormány vagy kitörő lelkesedéssel, vagy némasággal üdvözölte.
Arról senki nem beszélt, hogy egy ilyen légi csapást hosszabban kell tervezni. Arról sem, hogy Szíriának nem voltak vegyi fegyverei. De az öbölbeli sejkségek és nem egy nyugati ország pénzügyi támogatását élvező szíriai „ellenzékről” (értsd az al-Nuszra fajtájú terrorista zsoldosokat és társaikat) ezt egyáltalában nem lehet elmondani. Mint ahogyan a nyugati sajtónak azt sem szabad, hogy idézze Valid al-Muallim szíriai külügyminisztert, aki elmondta, órákkal azelőtt, hogy a szíriai légierő megtámadta a Dzsebhat al-Nuszra terrorcsoport lőszerraktárát az Idlib tartományban lévő Han Seikunban, már a sajtó „vegyianyag-támadásról” adott hírt.
Donald Trumppal tehát új sztár született. Egyetlen tömeges rakétacsapás és az egész hivatalos és az általa elbolondított világ „rettegett” amerikai elnökéből a világ reménysége lett. Elsősorban azok szemében, akiknek róla kötelezően jutott eszébe „a történelem legsötétebb korszaka”. Pedig az váratlanul most szakadhat ránk.
De messze nem a régi módon.
Senki nem vádolhatja naivitással az orosz hírszerzést, amelynek nyilván igen alapos információi voltak Trumpról, mint minden más ország magára valamit is adó hírszerzésének, illetőleg diplomáciai misszióinak. Ezen információk alapján Oroszországban hatalmas örömmel és megnyugvással tekintettek Donald Trump elnöki periódusa elé, a feszültségek enyhítése reményében.
A jelek viszont most hetek óta sokasodtak, hogy Trump nem Ronald Reagan, aki ha valamit a fejébe vett, azt végrehajtotta, fittyet hányva az „establishment” ellenvéleményére és akár teljes ellenállására. A hadiipari komplexum, a fősodratú média, a korábbi kormányok által kinevezettekkel benépesített intézményi szerkezet, a neokonzervatív véleményformálók, a pro-Izrael lobbi és a felsoroltaktól választási harcukban döntő pénzügyi támogatásban részesülő törvényhozók nyomásának Trump nem tudott ellenállni. Miközben e fősodratú sajtó óránként sulykolta a meglehetősen hiszékeny médiafogyasztóknak, hogy az amerikai elnök a Kreml szolgálója.
Megbicsaklásának első fő jele az volt, amikor az előbbiek nyomására menesztette Michael Flynn tábornokot az általa kinevezett nemzetbiztonsági tanácsadói posztjáról, majd egyre-másra adta tanúbizonyságát fokozatos „beállásának” a régi vonal mentén. Arra azonban még felesküdött ellenfelei, illetve ellenségei se számítottak, hogy elődein is túllépve fordít hátat saját magának, és teszi le a voksát egy valóban világbékét is kockáztató lépés mellett.
Erre került sor csütörtök este, amikor Trump parancsára 59 Tomahawk rakétával támadták meg azt a Homsz közelében fekvő szíriai légitámaszpontot, amelyről az amerikai indoklás szerint Aszad elnök saját népe ellen követett el mérgesgáz-támadást. Az amerikai támadásnak civil áldozatai is voltak.
Trump egy szuverén ország ellen indított el támadást, amelyhez a nemzetközi jogot durván megsértve nem kérte az ENSZ beleegyezését. Megsértette az amerikai alkotmány előírásait is, mert hadműveletéről előzetesen nem tájékoztatta a törvényhozást. Cselekedetét tovább fűszerezi, hogy a csütörtöki légitámadás előtt pár órával Hillary Clinton, elnökválasztási ellenlábasa és a Nobel-békedíjas volt amerikai elnök, Barack Hussein Obama egykori külügyminisztere az NBC amerikai tévéhálózatnak adott interjújában éles hangon sürgette valamennyi szíriai légitámaszpont amerikai megtámadását.
Mindennél fontosabb azonban, hogy Trumpnak semmilyen bizonyítéka nem volt arról, vajon saját hírszerzői neki nem éppen úgy hazudtak a mérgesgáz-támadás szerzőségéről, mint annak idején ugyanezen hírszerzés az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló mesét fabrikálta és a bagdadi diktátor állítólagos kapcsolatait terroristákkal, melynek következtében egy országot döntöttek romba, és halt meg szükségtelenül csaknem egymillió iraki.
Érde(k)mes megemlíteni azt is, hogy egyes amerikai médiumok vették maguknak a bátorságot, és megírták, semmi nyoma sincs annak, hogy az elnök eladta volna részvényeit abban a Raytheon nevű óriási amerikai hadigyárban, amely e Tomahawk rakétákat gyártja, és hogy a kilőtt rakéták egyrészt százmillió dollár újabb megrendelést eredményeznek a Raytheonnak, másrészt annak tőzsdei értéke pénteken már bakkecskényit ugrott.
Az pedig különösen megemlítendő, hogy – mint nem egy fősodratú, a szíriai támadásig Trump-barát amerikai médium jelezte – az órákkal azután történt, miután az elnök a nyomásnak engedve elengedte Steve Bannon nemzetbiztonsági tanácsadójának, a Breitbart hírportál korábbi vezetőjének kezét, akit a nemzeti vonal internacionalistákkal szembeni fő védelmezőjének tekintettek, és folyamatosan antiszemitázták. (Gorka, most már nagyon vigyázz!)
Az „odacsapás”, majd az Aszad-rendszer megdöntésének amerikai fenyegetése és persze a támadással járó halálesetek (amerikai szóhasználatban: „járulékos veszteség”) egy másodperc alatt imádnivaló baráttá tette az eddig Trumpot lelketlen, nacionalista, rasszista, antiszemita és egyéb jelzőkkel elárasztók szemében. Az Atlanti-óceán mindkét partján és azon túl.
Otthon a CNN-ben Fareed Zakaria műsorvezető fuvolázott úgy, hogy most először Trump elnökként viselkedett. Az Orbán Viktort neofasiszta diktátornak nevező neokoncseléd John McCain szenátor, a szenátus hadügyi bizottságának elnöke csak a kora miatt nem ugrott a mennyezetig, miközben hirtelen égre-földre dicsérte az addig általa csak szidalmazott elnököt.
A háborús bűnt az európai kormányok, a japán, az ausztrál és az izraeli kormány vagy kitörő lelkesedéssel, vagy némasággal üdvözölte.
Arról senki nem beszélt, hogy egy ilyen légi csapást hosszabban kell tervezni. Arról sem, hogy Szíriának nem voltak vegyi fegyverei. De az öbölbeli sejkségek és nem egy nyugati ország pénzügyi támogatását élvező szíriai „ellenzékről” (értsd az al-Nuszra fajtájú terrorista zsoldosokat és társaikat) ezt egyáltalában nem lehet elmondani. Mint ahogyan a nyugati sajtónak azt sem szabad, hogy idézze Valid al-Muallim szíriai külügyminisztert, aki elmondta, órákkal azelőtt, hogy a szíriai légierő megtámadta a Dzsebhat al-Nuszra terrorcsoport lőszerraktárát az Idlib tartományban lévő Han Seikunban, már a sajtó „vegyianyag-támadásról” adott hírt.
Donald Trumppal tehát új sztár született. Egyetlen tömeges rakétacsapás és az egész hivatalos és az általa elbolondított világ „rettegett” amerikai elnökéből a világ reménysége lett. Elsősorban azok szemében, akiknek róla kötelezően jutott eszébe „a történelem legsötétebb korszaka”. Pedig az váratlanul most szakadhat ránk.
De messze nem a régi módon.