Vélemény és vita
Trójából jelentjük
Nem valószínű, hogy a művelt Nyugat becsületrenddel és akadémiai pálmával fogja illetni a magyar miniszterelnököt.
Engedményeket tesz nemzeti konzervatív választóinak – harsogja a német média –, és hazug riportokkal és újságcikkekkel akarja a magyar olvasót kihozni a sodrából. Az első felháborodáson már túl vagyok. Nemzeti konzervatív vagyok magam is, ami lassan éppoly bűnnek kezd számítani a Nyugat által Kelet-Európának nevezett térségben, mint amikor a szovjet uralom alatt nemzeti kommunizmussal vádolták meg a moszkvai vonaltól elhajló politikusokat. Pedig a migránsok, éppúgy, mint a Vörös Hadsereg katonái egykor, nemcsak sokba kerülnek, de a szabadságunkat is elveszik. Ezen a kalóriatáblázatok elemzése és a biztosítási kötvények sem segítenek.
Imádjuk a katasztrófákat; vulkáni hamu, olajpestis, görög csőd, ukrán háború, közel-keleti Iszlám Állam, mindez izgatja a bomló idegeinket. A törvényekre erotikus masnit kötünk, és ott Nyugaton az erkölcs kezd hasonlítani Mahagonny polgáraiéhoz, akik Brecht drámájában még az Úristent is kitiltják városukból.Vannak még koordináták? Mi az, hogy „normális”? A lényeg az előrejelzések értelmezésében rejlik. Legalább nem arról kell vitatkozni az Európa Parlamentben, hogy a mesterséges megtermékenyítés az embriók szelekciója vagy sem, azaz burkolt rasszizmus, hanem arról, hogy a beáramló muszlim és fekete népesség láttán miképp kell a még mindig konok német nemzettudatnak a fehér és keresztény színezetről színesre és befogadóra váltania.
Joachim Gauck az 1953-as berlini felkelés után a központi bizottságnak szánt brechti mondással – miszerint a népet nem lehet leváltani – mintha az új, minden rasszt befogadó liberális nemzetfogalommal szeretné rávenni a német népet, hogy ami a kommunista pártnak nem sikerült, most ő maga hajtsa végre: váltsa le önmagát! Így megőrizheti biztonságát, jólétét és öregkori juttatásait, és majdan ők, az új honfoglalók el is temetik.
„Aki feladja szabadságát, hogy biztonságot nyerjen, a végén mindent elveszít” – kommentálta hajdan az effajta értelmetlen belenyugvást az a tudós Benjamin Franklin, aki kalózhajókat szerelt fel a francia partokon, hogy hazája, az Amerikai Egyesült Államok túlélje az Anglia ellen folytatott véres függetlenségi háborút.
Lehet, hogy nem a józan ész és az ahhoz szükséges bátorság határozza meg az európai politikai osztály gondolkodását, hanem valami más? Nem valami sci-fi szerű tudományos-fantasztikus játéknak vagyunk a tanúi, mint annak idején az amerikai Don Siegel 1956-ban készült filmjében? Hogy, mint A testfalók inváziójában, a nyugat-európai belügyminiszterek és a külügyérek testét is megfelelő másolatokkal úgy átépítették, hogy mind ugyanazt mondják és teszik – mintegy teammunkában és csapatszellemben –, amit kell? A politikai osztály – rendkívül sajnálatos eset – felmondta lojalitását a nép iránt, és mostanság már azon töri a fejét, hogy miképp lehetne úgy szabályozni a mentőhajók munkálatait, hogy minél több fölös száj kerüljön be Európába, és a nyílt, az orosz gyarmatosítástól épphogy megszabadult kelet-európaiak is részesüljenek vérfrissítésben.
Az utóbbihoz végképp semmi közünk nincs: igen rossz lenne most nekünk – Szibéria és Ausztrália után – az új fegyencgyarmat szerepét eljátszani.
A Nyugatot mintha a megsemmisülés gyönyörűsége utáni vágy gyötörné, nem véletlen, hogy divatba jött a fojtogatós, a halálközeliséget gyönyörrel vegyítő szex. Hannes Stein „világesszéjében” neodarwinista húrokat penget, mondván, semmi rendkívüli nincs abban, hogy az Európában keletkezett népességi vákuumot Afrika fölös százmilliói töltsék ki. A gondolkodó főt aligha tölti el rettenettel, hogy Európa fekete lesz, vélekedik a történelmi sci-fi írásban jártas szerző. „So what” – fejezi be eszmefutatását egy számunkra is igen ismerős filozofikus fordulattal, amit már Horn Gyulától is hallhattunk: Na és?
Annak a társadalomnak, amely saját útvesztőiben téved el, valláspótléka a negativizmus, az öngyűlölet és a paranoia. Az eligazodáshoz hiányoznak az alapinformációk, és bármilyen szomorú, nálunk, „Keleten” még a dialektikus materializmus is több kapaszkodót adott. A parlamentáris demokrácia a politikusok és a média performance-aként tűnik el, robbanékony a rendőrséggel való összecsapások során, de elviselhetetlenül unalmas a mindennapi életben. Vákuumban a demokráciának nincs helye.
Az ókori görög történetírók közül Hérodotosz Ázsia és Európa örök ellentétének első nagy kirobbanását látta a trójai háborúban, Thuküdidész a gazdasági hátterére is rámutatott, de a néphagyomány makacsul a görögség sértett becsületén vett megtorlással magyarázta.
Ez az érzelemmel átszőtt gazdasági ellentét ma is érezhető az iszlám és a keresztény kultúrkör szembenállásában, amit megpróbál eltakarni az európai elit hiú törekvése az objektivitásra, a jogállami nyelvezetre, és dekadens vágya bűntudata kiélésére. A bűntudat az utolsó keresztényi erény, amelyet a politikai osztály még megőrzött, és ez rég kikezdte büszkeségét és akaraterejét. Nem azt teszi, amit tennie kellene, és azt hiszi, haszonélvezője lesz a migrációs iparnak.
Érdekes, hogy Trója bukását is az elit hiszékenységgel vegyes bírvágya pecsételte meg. A görögök egy hatalmas falovat küldtek be az ostromlott városba, hogy ezzel az ajándékkal engeszteljék meg a trójaiakat Athéné istennő szobrának elrablásáért. Emberük, Szinón elhitette velük, hogy az eredménytelen ostrom után már szedik is fel a horgonyt, és elhajóznak a görög partok felé. Hiába intette őket és beszélt cselről az aggódó jós, Laokoón, Poszeidón, a tenger istene két kígyót küldött rá, amelyek fiaival együtt megfojtották.
Ebből az istenek pozitív jelzését olvasták ki a trójaiak, és kettőzött buzgalommal bontották tovább a falakat, hogy be tudják vinni a falovat, amelynek hasában görög harcosok, ókori kommandósok rejtőztek. S miközben vidám lakomával és részegeskedéssel ünnepelték a több mint kilencéves ostrom végét, Szinón jelentette a cselből elhajózó görögöknek, hogy visszafordulhatnak. A görög kommandósok a faló hasából kimászva kinyitották a kapukat, és Trója egyszerre megtelt ellenséggel. A várost felgyújtották, a férfiakat és gyermekeket megölték, az asszonyokat rabságba vetették. Nem csodálkoznék, ha tíz év múltán egyszer megint elhangzana: Trójából jelentjük…
Imádjuk a katasztrófákat; vulkáni hamu, olajpestis, görög csőd, ukrán háború, közel-keleti Iszlám Állam, mindez izgatja a bomló idegeinket. A törvényekre erotikus masnit kötünk, és ott Nyugaton az erkölcs kezd hasonlítani Mahagonny polgáraiéhoz, akik Brecht drámájában még az Úristent is kitiltják városukból.Vannak még koordináták? Mi az, hogy „normális”? A lényeg az előrejelzések értelmezésében rejlik. Legalább nem arról kell vitatkozni az Európa Parlamentben, hogy a mesterséges megtermékenyítés az embriók szelekciója vagy sem, azaz burkolt rasszizmus, hanem arról, hogy a beáramló muszlim és fekete népesség láttán miképp kell a még mindig konok német nemzettudatnak a fehér és keresztény színezetről színesre és befogadóra váltania.
Joachim Gauck az 1953-as berlini felkelés után a központi bizottságnak szánt brechti mondással – miszerint a népet nem lehet leváltani – mintha az új, minden rasszt befogadó liberális nemzetfogalommal szeretné rávenni a német népet, hogy ami a kommunista pártnak nem sikerült, most ő maga hajtsa végre: váltsa le önmagát! Így megőrizheti biztonságát, jólétét és öregkori juttatásait, és majdan ők, az új honfoglalók el is temetik.
„Aki feladja szabadságát, hogy biztonságot nyerjen, a végén mindent elveszít” – kommentálta hajdan az effajta értelmetlen belenyugvást az a tudós Benjamin Franklin, aki kalózhajókat szerelt fel a francia partokon, hogy hazája, az Amerikai Egyesült Államok túlélje az Anglia ellen folytatott véres függetlenségi háborút.
Lehet, hogy nem a józan ész és az ahhoz szükséges bátorság határozza meg az európai politikai osztály gondolkodását, hanem valami más? Nem valami sci-fi szerű tudományos-fantasztikus játéknak vagyunk a tanúi, mint annak idején az amerikai Don Siegel 1956-ban készült filmjében? Hogy, mint A testfalók inváziójában, a nyugat-európai belügyminiszterek és a külügyérek testét is megfelelő másolatokkal úgy átépítették, hogy mind ugyanazt mondják és teszik – mintegy teammunkában és csapatszellemben –, amit kell? A politikai osztály – rendkívül sajnálatos eset – felmondta lojalitását a nép iránt, és mostanság már azon töri a fejét, hogy miképp lehetne úgy szabályozni a mentőhajók munkálatait, hogy minél több fölös száj kerüljön be Európába, és a nyílt, az orosz gyarmatosítástól épphogy megszabadult kelet-európaiak is részesüljenek vérfrissítésben.
Az utóbbihoz végképp semmi közünk nincs: igen rossz lenne most nekünk – Szibéria és Ausztrália után – az új fegyencgyarmat szerepét eljátszani.
A Nyugatot mintha a megsemmisülés gyönyörűsége utáni vágy gyötörné, nem véletlen, hogy divatba jött a fojtogatós, a halálközeliséget gyönyörrel vegyítő szex. Hannes Stein „világesszéjében” neodarwinista húrokat penget, mondván, semmi rendkívüli nincs abban, hogy az Európában keletkezett népességi vákuumot Afrika fölös százmilliói töltsék ki. A gondolkodó főt aligha tölti el rettenettel, hogy Európa fekete lesz, vélekedik a történelmi sci-fi írásban jártas szerző. „So what” – fejezi be eszmefutatását egy számunkra is igen ismerős filozofikus fordulattal, amit már Horn Gyulától is hallhattunk: Na és?
Annak a társadalomnak, amely saját útvesztőiben téved el, valláspótléka a negativizmus, az öngyűlölet és a paranoia. Az eligazodáshoz hiányoznak az alapinformációk, és bármilyen szomorú, nálunk, „Keleten” még a dialektikus materializmus is több kapaszkodót adott. A parlamentáris demokrácia a politikusok és a média performance-aként tűnik el, robbanékony a rendőrséggel való összecsapások során, de elviselhetetlenül unalmas a mindennapi életben. Vákuumban a demokráciának nincs helye.
Az ókori görög történetírók közül Hérodotosz Ázsia és Európa örök ellentétének első nagy kirobbanását látta a trójai háborúban, Thuküdidész a gazdasági hátterére is rámutatott, de a néphagyomány makacsul a görögség sértett becsületén vett megtorlással magyarázta.
Ez az érzelemmel átszőtt gazdasági ellentét ma is érezhető az iszlám és a keresztény kultúrkör szembenállásában, amit megpróbál eltakarni az európai elit hiú törekvése az objektivitásra, a jogállami nyelvezetre, és dekadens vágya bűntudata kiélésére. A bűntudat az utolsó keresztényi erény, amelyet a politikai osztály még megőrzött, és ez rég kikezdte büszkeségét és akaraterejét. Nem azt teszi, amit tennie kellene, és azt hiszi, haszonélvezője lesz a migrációs iparnak.
Érdekes, hogy Trója bukását is az elit hiszékenységgel vegyes bírvágya pecsételte meg. A görögök egy hatalmas falovat küldtek be az ostromlott városba, hogy ezzel az ajándékkal engeszteljék meg a trójaiakat Athéné istennő szobrának elrablásáért. Emberük, Szinón elhitette velük, hogy az eredménytelen ostrom után már szedik is fel a horgonyt, és elhajóznak a görög partok felé. Hiába intette őket és beszélt cselről az aggódó jós, Laokoón, Poszeidón, a tenger istene két kígyót küldött rá, amelyek fiaival együtt megfojtották.
Ebből az istenek pozitív jelzését olvasták ki a trójaiak, és kettőzött buzgalommal bontották tovább a falakat, hogy be tudják vinni a falovat, amelynek hasában görög harcosok, ókori kommandósok rejtőztek. S miközben vidám lakomával és részegeskedéssel ünnepelték a több mint kilencéves ostrom végét, Szinón jelentette a cselből elhajózó görögöknek, hogy visszafordulhatnak. A görög kommandósok a faló hasából kimászva kinyitották a kapukat, és Trója egyszerre megtelt ellenséggel. A várost felgyújtották, a férfiakat és gyermekeket megölték, az asszonyokat rabságba vetették. Nem csodálkoznék, ha tíz év múltán egyszer megint elhangzana: Trójából jelentjük…