Trianonidák

Az időbeli ív tág: 1969-től fogja át a költő prózai munkásságát. Szövegei „gyorsírásos” vázlatok arról, mi történt velünk az elmúlt évszázadokban és főként, hogy mi is volt a kádárizmus és a rendszerváltozásos idő. Groteszk és tragikus történelem tárul elénk, és Döbrenteit olvasva mintha a magyar történelemre 1920 után valóban egy groteszk valóság nehezedne: akár akarjuk, akár nem, Trianon gyermekei vagyunk. Mondhatni, trianonidák.

A lélekgyógyászok nemegyszer gyógyítanak úgy betegségeket, hogy a szenvedővel végignézetik múltjukat, életük végzetes fordulatait. Ami a legizgalmasabb számunkra az unió­val vívott jogi harcunkban - amely nagyon hasonlít a kiegyezéses ország parlamentjének szuverenitásvitáihoz, amikor Bécs nyúlt túl önrendelkezési jogunkon -, hogy a magyar történelemből, még vereségeinkből is árad egyfajta gyógyító erő. Mély meggyőződésem, hogy az 1918-at követő kegyetlen száz év az összes utódállami népet, még a legkeményebbet, a szerbet is összeroppantotta volna. Minket nem. S mint Döbrentei írja, amiről az egyesült Európa politikusai oly furcsa módon megfeledkeznek, a történelmi Magyarországgal együtt szétvert Monarchia előképe volt, és nem is rosszul működő előképe a mai uniónak és egy egészségesebb globalizációnak. Az unió atyjának tekintett Coudenhove-Callergi gróf elképzeléseinek kidolgozásához neki és munkatársainak az első osztrák köztársaság, a Hofburg szobáiban adott helyet: Brüsszel Bécsben fogantatott. A kiváló cseh politológus, Rudolf Kucera - aki 1984-ben, a husáki „normalizáció” éveiben Közép-Európa címmel távlatos szemlét indított - nem véletlenül írta, hogy a Monarchia a Nyugat és a Kelet mezsgyéjén olyan jellegzetes hatalmi alakulat volt, amelynek sajátos, egész Európára kiható kulturális stílusa volt.

„A közép-európai kultúra eme aranykorának is véget vetett az első világháború” - így Kucera, és az osztrákok, szlávok, magyarok monarchiá­járól szőtt álom szertefoszlott. Ha a visegrádi négyek létrejöttéhez előképet keresünk közös történetünkben, akkor csakis ennek az álomnak a képeihez fordulhatunk. (Lehet, hogy ez volt első szabadon választott miniszterelnökünknek, Antall Józsefnek a legmaradandóbb politikai műve, mintegy ellensúlyozásaképp a szerencsétlen ukrán alapszerződésnek, amely a nemzeti oldalon máig ható törésvonal. S itt egyet kell értenünk Döbrenteivel: az alapszerződésekkel magunk ütöttünk pecsétet Trianonra.) Persze Trianon nemcsak külpolitikai kérdés, amelynek megvitatására képtelen volt minden eddigi, rendszerváltás utáni kormány. Tabutéma volt a reálpolitika terein, annál is inkább, mert a környező országokban választások idején mindig előjön a magyar kártya.

A magyarellenesség hatásos fegyver: a román nacionalisták például most azt dobták be a köztudatba, hogy a migránskérdés 896-ban, a magyarok bejövetelével keletkezett. A szlovákok nem szeretik, ha az önkormányza­tokban a többségi magyar képviselők magyarul beszélnek, és zavarja őket, ha felhangzik a magyar himnusz. Törékeny mű és nem csodafegyver a visegrádi négyek szövetsége. Pedig a tét nagy: meg tudják-e őrizni a térség nemzetei önrendelkezési jogukat egy olyan molochhal szemben, mint Brüsszel?

Érdemes megint Kucerát idéznünk még 1992-ből, amikor a rózsaszín köd oszlóban volt térségünk államai fölött: „A magyar nemzet politikai érettsége, amely bonyolult és viharos történelme során alakult ki, amikor e nemzet léte vagy nemléte volt sokszor a tét, csak azért látszik nekünk (cseheknek) oly titokzatosnak, mert ezt a történelmet nem ismerjük. Mit lehet ehhez hozzátenni? Csak egy felhívást: tanulmányozzuk a magyarokat, ők lesznek egyik legfontosabb partnerünk a jövendő Közép-Európában.” Nos, negyedszázad elteltével – szinte hihetetlen – Prága és Budapest egy nevezőre került. Csakhogy nálunk a szuverenitás kérdése egyben fura belpolitikai kérdés is.

A baloldalról van szó. Amely - idézzünk egy Döbrentei Kornél beszélgetést a Trianoni Szemléből - a kádári évtizedekben csak „szélsőbalként” létezett, azaz volt a nép és vele szemben egy huncutságban kifogyhatatlan bolsevik párt. Mentalitásuknak köszönhetően - amely átsugárzott az istenadta népre - a magyar igazságot kimondani ma is csak félve lehet, „a közember nem vállalhatja, mert ott van a megbélyegzés. Pokoli csapda, hogy nem lehet lépni. Aki Trianont előhozza, az számoljon azzal, hogy nekiesnek, és hogy nemzetközi viszonylatokban is problémát okoz, mert Tria­non következménye a jelen idő.” A baloldal ugyanis kezdettől fogva kétféle mércével mért. Herczeg Ferenc, a két háború közötti irredenta mozgalom vezetője, a nemzet „írófejedelme” szerint a trianoni bűnbeesés elfogadtatása azzal kezdődött, hogy a Nyugatnak és a kisantantnak a magyar sovinizmusról és annak jogos büntetésről szóló meséket az 1919-es magyar emigráció maga is terjesztette; Jásziék és Károlyi is a „filozófus” elnök, Masaryk kegydíján éltek.

S mégis megvan az esélye annak, hogy az unió szorgalmazta közép-európai közös tankönyvben ez a narratíva érvényesüljön, s ne Trianon igazságtalansága. Ez olyan, mintha Izrael történelméből hiányozna, hogy a Templom lerombolása bűn volt. Nekünk, derék trianonidáknak pedig örülnünk kell, hogy magunk alatt még megtaláljuk a Balaton hullámait. Stop.