Tamáska Péter

Vélemény és vita

Tremoló szögesdróttal

Tudom, a migránsok, a vándorló emberek ügye kényes.

Magam olyan családból származom, amelyet 1945-ben a magyartalanítás keretében dobtak ki Kassáról, s így vándorolni kényszerültünk, igaz, csak az anyaországon belül. S mivel anyai nagyszüleimet még ki is telepítették 1951-ben, érzékeny vagyok, ha hazátlan, kitaszított emberekről van szó. A régi görögök a menedékjogot, az asylumot a szent helyek jogaként ismerték el, s a katolikus egyház történetét végigkíséri a menekülők befogadásának gyakorlata. Éppen ezért nagy érdeklődéssel vettem a kezembe a Junge Freiheit cikkét – Több Magyarországot, kevesebb Özoguzt –, amely az újság egyik legtöbbet olvasott kolumnája volt. Aydan Özoguz, az NSZK bevándorlási biztos asszonya a menekültek napján ugyanis mély felháborodással szólt hazánkról. Épp az az ország, amely huszonöt éve megnyitotta határait a keletnémet menekültáradat előtt, akar most szögesdrótot húzni? - tette fel a szónoki kérdést a török származású, nem éppen csinos főasszony. Tremolója, hangkettőző szent borzalma megható volt. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy Magyarország csak azt a rá rótt kötelességet teljesíti, amit a többi schengeni tagállam elmulaszt: talán ezért is tetszett az írás a német olvasóknak. A menekültiparra szakosodott lobbik álszent, könnyzacskós hangja volt Özoguz asszonyé, s egyben biztatás: nem hagyjuk el klienseinket, az állami dotációból juttatunk nekik. Az emberi jogokba invesztálni kell.

A liberálisoknak az a legnagyobb bűnük, hogy állandóan idegen emberek ügyeibe dugják az orrukat, s eközben kezük az államkassza felé nyúl. Fel kéne tenniük azt a nagyon egyszerű kérdést: ki a menekült és ki nem? - mint ezt a magyar kormány teszi. A genfi konvenció szerint menekült az, aki saját országából faji, vallási, nemzetiségi ok vagy egy csoporthoz fűződő politikai meggyőződés miatti üldöztetés vagy az üldöztetéstől való jogos félelem miatt távozik el, s egy másik állam védelmét kéri, hiszen hazájába nem térhet vissza. Igaz, még egy ilyen menekültnek is valószínűleg a fél világot kell beutaznia ahhoz, hogy végre a nyugati jóléti országok valamelyikében leljen menedéket. Az ENSZ által mintegy hatvanmilliónyira becsült hontalan vándor többsége azonban nem esik a genfi konvenció hatálya alá, s ez épp úgy áll a földközi-tengeri lélekvesztőkön érkező migránsokra, mint a Balkán felőli vándorokra, akik hazánknál lépik át a schengeni határt. Lények az egykori gyarmati, félgyarmati, harmadiknak is nevezett világból, akiknek csodás véletlen folytán van pénzük az emberkereskedők megfizetésére. Nem a színükkel van a baj, hanem azzal, hogy idegenek, és elvárják, hogy az unió ezért szemrebbenés nélkül fizessen nekik. Kilépve saját környezetükből olyan proletariátus képződhet belőlük, amely a bomlást fogja erjeszteni, s minden európai hagyományt felőröl. Líbiát a franciák, Irakot és a Közel-Keletet az Egyesült Államok gépei bombázták szét: a menekülőket Európa fogadja be. Mintha lenne ebben egy stratégiai tudatosság: a CIA szakértői bizonnyal olvasták a Páneurópa-mozgalom alapítójának, Coudenhove-Kalergi grófnak praktikus idealizmusról szóló könyvét, amely szerint földrészünk népeit harmadik világbeli, színes bevándorlókkal kell még színesebbé, jobbá tenni.

De mit kezdjünk Ferenc pápa intelmeivel? Hívők és nem hívők általában szeretik őt. Komoly befolyása van a közvéleményre, mert hivatása magaslatán áll, és nem avatkozik bele olyan dolgokba, amelyek nem rá tartoznak. A bolyongót, az idegent a vallás vendégnek tekinti, márpedig a vendég fogadása a legbiztosabb jele annak, hogy a nyugati civilizációból még nem veszett ki az emberiesség. Rendelkezhetünk a legelőrehaladottabb technika összes fortélyával, ha a gyengét vagy az idegent elutasítjuk. Ez a pápai üzenet lényege. S a Bibliában olvashatjuk Szodoma történetét, amikor angyal szállt le ember képében a városba. Lakói idegennek tekintették s elüldözték, Isten pedig a várost a vendégszeretet hiánya miatt lerombolta. Ilyen dilemmák léteztek az ókori kegyetlen birodalmak idején, s léteznek ma is. Igaz, a bibliai példázat kissé sántít: romlottak vagyunk, mint Szodoma lakói, de a migránsokat mégsem lehet Isten angyalainak tekinteni.

Hogy oldjuk meg a feloldhatatlannak tűnő emberiességi dilemmát? Kétségtelen, hogy a magyar kormány hazaféltése nem romantikus érzés, s a messziről jött vándorok iránti elvont, akadémikus emberszeretet hiányzik belőle. A humanisztikus életfelfogásnak megfelelő reflexiókat azonban most ideiglenesen fel kell függeszteni - ezt diktálja a ráció, a Richelieu bíboros óta annyit dicsért s ugyanannyiszor elátkozott államrezon. A NATO-drót kínai nagyfalként használandó – ideiglenesen. Főképp, ha ez a dilemma – a migránsok vendégjogának elismerése vagy megtagadása – a nagy, ókor végi népvándorlások tükrében is hátborzongatóan undorító. Előfordulhat az is, hogy az idegenek nagyon elszaporodnak, fegyverhez jutnak, és a befogadó országokban maffiamódra tovább terjeszkednek, ahogy ez Chicagóban is történt a húszas években. S a tremolót ekkor nekünk már a müezzin fogja énekelni afrikai dobszóló mellett. Afrika szerencsétlen sorsú gyermekeinek láncát – olvashatjuk a neten – holnapra elengedi a Nagytestvér.