Transzgesztenye

Az utóbbi hónapokban csodálattal tekintettem ezekre az emberekre, akik mindig úgy egyensúlyoznak a hullám taraján, hogy sem a fősodratú haladárok közé nem csúsznak vissza a tajték derekára, sem a hullám előtt fortyogó, egyértelmű trollkatlanba nem zuhannak alá.

Mint például az a holland férfi, aki közölte, ő bizony ragaszkodik hozzá, hogy önmaga határozhassa meg az életkorát: jogi úton akarja magát húsz évvel fiatalabbnak, azaz negyvenkilenc évesnek nyilváníttatni, mivelhogy annyinak érzi magát – no meg hatvankilenc éves alkalmi szinkronszínészként úgy érzi, nincs esélye a Tinderen partnert találni.

Persze van, akinél nem ennyire valószínűsíthető a trollfaktor: 2016-ban egy akkor húszéves norvég lány, Nano például azzal került be a hírekbe, hogy kitalálta: ő bizony négy éve rájött, hogy tulajdonképpen egy rossz testbe született macska – azaz transzfajú –, amire bizonyítékai is vannak, például, hogy nem szereti a vizet, viszont éles a szaglása és a hallása. Ezért azóta macskaként él, s bár beszél „emberül”, de egy időközben macskává vált barátjával macskanyelven kommunikál. Némi önkritikával azt azért elismerte, hogy még az egérfogásban nem túl profi – bár vélhetően számíthat arra, hogy egyes maradi, sőt kirekesztő egerek szívinfarktust kapnak, ha meglátnak egy rájuk rontó, nyolcvan-kilencven kilós lánynak tűnő „macskát”. Ha végtelen pénzem és időm lenne, felkarolnék egy tévéshow-t, amelynek egyik adásában Nanót összehoznánk azzal a magyar bácsival, aki pár éve azzal ostromolta a szerkesztőségeket, hogy ért a macskák nyelvén – talán a végén a nyávogásdialektusokon keresztül sikerülne a magyar–északi germán nyelvrokonságot is felfedezni.

Kevésbé mókás, s végképp nem szimpatikus, de kétségkívül ügyes húzás volt annak a texasi középiskolás birkózónak az esete, aki eredetileg lánynak született, ám a nemváltása érdekében kapott tesztoszteronnak köszönhetően sokkal erősebb volt versenytársainál, így veretlenül zárta a középiskolai lány-birkózóbajnokságot (az egész nemváltósdi kérdéskör eleve rengeteg hasonló problémával jár). Teszem hozzá, a legszebb az egészben, hogy az ehhez hasonló beavatkozásokat a polkorrekt nyelvben már nem nemváltoztató, hanem nemmegerősítő kezeléseknek hívják.

Pár éve a Family Policy Institute nevű, egyébként relatíve marginális amerikai szervezet videóban mutatott rá, mennyire hímes tojássá vált az egyéni identitás kérdése Nyugaton. A felvételen látható, ahogy a riporter a Washingtoni Egyetemen szólít le hallgatókat, akik – nyilván némileg befolyásolva a kamera és a mikrofon közelségétől is – egészen elképesztő szintekig mennek el abban, hogy tiszteletben tartsák a kérdező önhazugságait: zömük a középtermetű fehér férfira simán ráhagyta, hogy ha kétméteres, hétéves kínai kislányként érzi magát jól a bőrében, akkor az is. Persze az egész csak elméleti kérdés volt, s feltehetőleg a narratívának megfelelő vélemények lettek összeszerkesztve a videóban, de még így is ijesztő volt az a bárgyú vigyor („nyitott lennék arra, hogy egyetértsek azzal, hogy két méter magas vagy”), amellyel a megkérdezettek mindegyik identitásficamot tudomásul vették, sőt támogatták.

Mindenesetre úgy gondoltam, ideje kipróbálni a magunk kelet-európai mindennapjaiban, mennyire sikerült felzárkóznunk az áhított Nyugathoz. Nemrég a piacon szerét is ejtettem a dolognak – kértem fél kiló szelídgesztenyét az eladótól. Hatvanhét dekát mutatott a mérleg, a pufidzsekis férfi rám sandított, majd kivett két szemet, így maradt hatvankettő, s némi pénztárgépes matatás után sáljából morogva közölte, hogy akkor ezernyolcszázhatvan forint lesz. Egy ezrest és egy ötszázast húztam elő a pénztárcámból, és felé nyújtottam. Felhúzta a szemöldökét. „Mondom ezernyolcszázhatvan lesz. Még háromszázhatvanat kérek” – dörmögte.

„Nézze – válaszoltam –, én nyitott vagyok arra, ha a hatvankét deka gesztenye fél kilónak tartja magát, és természetesen én is annyinak fogom tekinteni, hiszen ez a legkevesebb, amit tehetek” – az őszes szemöldök egyre feljebb kúszott – „viszont kérem, hogy ön se legyen ilyen kirekesztő, és fogadja el, hogy ez a pénz meg ezernyolcszázhatvan forintnak érzi magát.”

Érvek és ellenérvek rövid összecsapása után, gesztenye nélkül, búsan indultam haza. Tárcámban pedig ott zörögtek a kirekesztés legújabb áldozatai, a meg nem értett, transznumerikus bankjegyek.