Nagy Ottó

Vélemény és vita

Trágyakirálynő

Két talicskányi marhatrágyát öntött a Földművelésügyi Minisztérium egyik kapuja elé kedden az Együtt–PM

Mindezt Szabó Rebeka, a párt társelnöke jelentette be, hangsúlyozva, így akartak tiltakozni az ellen, hogy a korábban a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ és Népfőiskola által fenntartott biogazdaság földjein az új bérlők vegyszereket használnak. Szar ügy, vághatjuk rá rögtön, csak hogy ne szakadjunk el a témától, vargabetűt pedig annyit engedjünk meg magunknak, hogy feltételezzük, mindenki ismeri a kishantosi „eset” hátterét, és arról megis van a véleménye, ha nem is érdekli, olvasson utána, mert mi azzal most nem foglalkoznánk.

Amivel foglalkoznánk, az az a mód, ahogy Szabó Rebeka igyekezett hangot adni véleményének. Olyat ugyanis még nem hallottam, hogy bárhol a világon valaki ilyen tárgyat – és ha felcserélünk egy betűt, máris trágyát – alkalmazott volna figyelemfelkeltő eszköz gyanánt. Le kell szögeznem az elején azt is, hogy semmi bajom a marhatrágyával, ha itt az ideje, akkor zsákszámra vásárolom, mert jó hasznát veszem a kertben, legutóbb augusztusban kerültem egy kisebb adaggal közelebbi kapcsolatba, mert a kertészeti áruda munkatársa javaslatára a gyümölcsfák töve köré helyeztem el némi trágyát, olyankor van ugyanis a rügyképződésnek az ideje, a szerves anyagban meg sok a tápanyag, amitől több rügy és – majd jövőre – több gyümölcs lesz.

Tulajdonképpen vallomásnak is tekinthető, hogy kapcsolatom a marhatárgyával évtizedekkel korábban kezdődött, szakmai gyakorlatokon eleget láttam, villáztam és lapátoltam belőle Zsigaházán, az ottani tehenészeti telepen – és később más telepeken –, sőt jártam is benne, néha csak úgy szimplán, néha térdig, néha még mélyebbre merülve, és most nagy levegő és még nagyobb őszinteség következik, mert bizony gyakran megesett, hogy egy-egy hosszabb nap után fülig szaros voltam bizony, és azt sem hallgathatom el, hogy ha nem is bábáskodtam, de testközelben, gyakran karnyújtásnyira voltam kisebb, de inkább nagyobb adagok születésénél. Hamar megtanultuk, hogy van hígtrágya, amely az irgalmatlanul hideg téli reggeleken – mert mindig akkor kellett megejteni a vemhesüsző-válogatásokat – bizony jó szolgálatot tett, mert bele lehetett állni, hiszen a gumicsizmánkat nem szigorú mínuszokra tervezték. Azt is megtanultuk, hogy a trágyának bizony csak a teteje fagy meg, és nem érdemes a rövidebb utat választani a hígtrágyatárolókon keresztül, mert hamar összecsapnak az ember feje fölött a hullámok. A mélyalommal Steinmann-ketrecek, elletőbokszok és kötetlen tartású tehenek istállóinak kitakarításakor ismerkedtünk meg, pedig sok arca volt ennek a változatnak – néha engedelmes volt és könnyen kezelhető, néha pedig betonkemény, küzdeni kellett vele, mert még a csákánynak is visszaszólt. Azt hiszem, ezek után mondhatom, beható ismeretekkel rendelkezem a marhatrágyáról, és némileg elfogult is vagyok vele kapcsolatban.

Azt viszont szögezzük le, hogy a marhatrágya nem tej, amelyet elégedetlen termelők – és a termelők itt hangsúlyozandó – túltermelés esetén a csatornába öntenek, meg rendes felvásárlási árat követelve fellocsolják vele a fél várost. Nem. Nem is zöldség meg gyümölcs, például paradicsom vagy narancs, amelyet, ha begerjednek, mondjuk a spanyol termelők öntögetnek konténerszámra az áruházláncok kirakatába meg parkolójába, és még ahová érik. És nem is dinnye, amellyel legutóbb Karsai József dobálódzott. Nem, a marhatrágya, az, kérem, ha leegyszerűsítjük, akkor szar.

Ha most nagy levegőt veszek, és azt írom, hogy megértem Szabó Rebeka indulatát, akkor azt elviseli a nyomdafesték, mert a képviselő asszonynak is megvan a véleménye. Legyen. Juttassa is kifejezésre. Ámen. De ez a trágyás történet – pedig látják, még elfogult is vagyok – nagyon messze túlmegy a jó ízlés határain. A politikai jó ízlés határain is, és egyáltalán mindenféle jó ízlés határán. Ez is csak egy nyomorult próbálkozás, de nem egy szánalmas parlamenti performance – de utálom is ezt a szót – molinóval meg lufival meg fityfenével. De ez a történet otromba, egy férfitól is durva lenne, egy nőtől pedig, áhhh, csak a szavakat keresgélem, mert sem a prosztóság, sem a bunkóság nem lenne megfelelő kifejezés erre, maradjunk hát annyiban, hogy barbárság, megdöbbentő barbárság.

Az épület méltóságába, a lelkembe – ez furcsa lehet, de van – is belegázolt Szabó Rebeka, és belerúgott egy nagyot a magyar mezőgazdaságba is. Az épületbe azért, mert a Bukovics Gyula tervezte, négyhomlokzatos, eklektikus stílusú műemlék épület, földszintjén hat-kilenc-hat nyílású, széles árkádsorral, az első és második emeletet összefogó korintoszi oszlopokkal, a szélesen terpeszkedő és erőteljesen kiugratott középrizalittal, valamint az oldalszárnyakkal, amelyek sarkait toronyszerű homlokzatelemek gazdagítják, és a megkettőzött korintoszi oszlopállású, háromszögű oromzattal, nem tűri ezt a bánásmódot. Egyetlen közintézmény sem tűrné. Belém azért, mert itt kezdtem a pályámat, ide jártam zöldfülű újságíróként, napi munkám kötött ide, írtam a cikkeket, jobbakat és rosszabbakat, Lakos, Nagy Frigyes, Torgyán, Boros, Vonza, Németh Imre, Gráf és Fazekas alatt, a magyar sajtó minden szegletéből érkezett kollégákkal együtt. A magyar mezőgazdaságba azért, mert már Darányi Ignác is innét irányította a szakmát, ahogyan például Nagyatádi Szabó István és Kovács Béla is, de itt miniszterkedett Dobi István és Losonczi Pál is. Kint, az árkádok alatt pedig ott vannak azoknak a mellszobrai, akiknek az életük volt a hivatásuk. Bárki végigmehet ott, és fejet hajthat a magyar lótenyésztés, a magyar szőlőnemesítés, az állatorvoslás, a halászat, az erdészet és a mezőgazdaság minden egyes ágának képviselője és nagyja előtt.

Egy bölcs ember egyszer azt mondta, azért nem érdemes szarral dobálózni, mert aki arra vetemedik, az magát is összekeni.