Vélemény és vita
Tóth Bertalan esete a hagyományos baloldallal
Az MSZP sosem volt a politikai cselekvés tartalmában szocialista vagy szociáldemokrata. E két ideológia ugyanis az egyenlőségre való törekvés alapjain áll, azaz egalitárius
Milyen típusú ember az, aki tizenhét évesen, mikor harmadik gimnazista évét tapossa, belép a szocialista pártba? Ráadásul 1992-ben? Vagy nagyon komolyan veszi a politikát és küldetéstudata van, vagy a család nyomásának enged, vagy rajongva fogadja a matekórán azt, mikor bemondják a Demokratikus Charta megalakulását. Esetleg sajnálatra méltó félnótás szegénykém? Utóbbira utalhat Tóth Bertalan (mert róla van szó) első elnöki beszéde, melyben azt ígérte, hogy együttműködő és a tradicionális baloldali értékrendet kérlelhetetlenül képviselő Magyar Szocialista Pártot szeretne építeni. Hol? Hogyan? Kikkel? Tudja egyáltalán Tóth Bertalan, hogy mit jelent a tradicionális baloldal? Szerintem nem. Mert ha csak egy icipicit is sejtené, akkor azt biztos nem a vezetői körtáncot járó MSZP keretei közt akarná megvalósítani. De hagyjuk is Tóth Bertalan személyét és életútját, mert teljesen érdektelen! Mondhatnánk, hogy oly mindegy az, hogy a hosszúra elnyújtott hattyúdalát éneklő szocialista párt kit választ elnöknek. De most komolyan, nem hasonlóan érdektelen volt az is, mikor Retkes Attila (vagy bárki más) húzta le a rolót a SZDSZ-székházban? Habár tény, hogy egy-egy politikus, ha alkalmas tulajdonságai, képességei, illetve megfelelő jelleme van, akkor „felépíthető” egy-két év alatt, de most nem a személy, hanem a jelenség a sokkal beszédesebb.
A szocialista párt történelmi küldetése az volt, hogy átmentse a Kádár-érában előnyt élvező nómenklatúra gazdasági, politikai és kulturális hatalmát. Ez persze – ahogy a történészek kevésbé szeretik mondani – történelmi bűn is volt egyben. Leginkább, ha a rendszerváltás ethoszát keressük. Az egykor bűnös és jogosan el is ítélt ideológiát, a marxizmust (lukácsizmust) így szükségszerűen felváltotta a szociáldemokrata és liberális mondanivaló. Előbbi csupán a felszínen, utóbbi pedig viszont a valóságban is látható módon.
Az MSZP ugyanis sosem volt a politikai cselekvés tartalmában szocialista vagy szociáldemokrata. E két ideológia ugyanis az egyenlőségre való törekvés alapjain áll, azaz egalitárius. És ha végigvesszük azokat a politikai cselekvéseket, amelyeket e párt a hatalom birtokában tett, akkor nem nagyon leljük a baloldaliság fundamentumát. Horn Gyulát ugyan szokták emlegetni, de ha a külcsín mögé nézünk, akkor itt sem találjuk az egyenlőség normáját. Elég csupán a Bokros-csomagra gondolni, amely leginkább a „dolgozó osztályt” sodorta katasztrofális helyzetbe; vagy a fiatalok és nők (anyák) elleni megszorítási intézkedéseket nézni. Ez lenne a „kisember politika”? Ugyan! A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai nyolc évet pedig a legelvakultabb baloldaliak sem tartják az egyenlőségre törekvő kormányzat iskolapéldájának. Amúgy teljesen jogosan.
Igazán az sem érthető, hogy „a ha-gyományos baloldali agytrösztök köreiben” miért nem jutott senkinek az eszébe két korszak során sem, hogy ha rendbe kell tenni az ország gazdaságát, akkor ne a „kisembereken”, az alkalmazottakon, a dolgozókon, a családokon, a szegényeken és a középosztályon akarja behajtani a szükséges anyagiakat. Hogy lehet úgy is pluszforráshoz jutni, mint a Fidesz–KDNP-kormányzat tette azzal, hogy kivetette a multi-, bank- és reklámadót? Ez miért nem egyértelmű egy baloldali politikai közösség számára? Vagy miért nem ötlötte ki senki azt sem közülük, hogy a közmunkaprogram állami dotálása az egyik legbaloldalibb gazdasági intézkedés lehetne. A munkanélküliség növekedése, az anyagi egyenlőség csökkenése, a szegénység tömegessé válása, a középosztály leszakadása – ez lett a szocialista kormányzatok „baloldali” politikájának eredménye! Abszurd, nem?
Volt ezzel szemben liberális oktatáspolitika, szélsőséges kultúrdiktatúra és sok-sok meggazdagodó egykori MSZMP-s elvtárs, akik közül jó néhányan a politika területén is kipróbálták magukat. Voltak továbbá szimbolikus döntések a melegjogokról és a kevésbé szigorú büntetési tételekről – ezek leginkább a szélsőséges liberalizmusra jellemző politikai tettek és célok. És? Sorolhatjuk még, de a tradicionális baloldali értékeket nem találjuk.
Most pedig itt áll előttünk a halovány mosolyú Tóth Bertalan, körötte Kovács Lászlóval, Lendvai Ildikóval vagy a megújulás nevében éppen visszatérő Hegyi Gyulával, és ismét hosszan hallgatjuk a hagyományos baloldali értékek ígéretét. De hát ki fogja ezt elhinni? Ki fogja ezt komolyan venni?
Miért nem szól valaki, hogy „gyerekek, ennek vége!”.
A szocialista párt történelmi küldetése az volt, hogy átmentse a Kádár-érában előnyt élvező nómenklatúra gazdasági, politikai és kulturális hatalmát. Ez persze – ahogy a történészek kevésbé szeretik mondani – történelmi bűn is volt egyben. Leginkább, ha a rendszerváltás ethoszát keressük. Az egykor bűnös és jogosan el is ítélt ideológiát, a marxizmust (lukácsizmust) így szükségszerűen felváltotta a szociáldemokrata és liberális mondanivaló. Előbbi csupán a felszínen, utóbbi pedig viszont a valóságban is látható módon.
Az MSZP ugyanis sosem volt a politikai cselekvés tartalmában szocialista vagy szociáldemokrata. E két ideológia ugyanis az egyenlőségre való törekvés alapjain áll, azaz egalitárius. És ha végigvesszük azokat a politikai cselekvéseket, amelyeket e párt a hatalom birtokában tett, akkor nem nagyon leljük a baloldaliság fundamentumát. Horn Gyulát ugyan szokták emlegetni, de ha a külcsín mögé nézünk, akkor itt sem találjuk az egyenlőség normáját. Elég csupán a Bokros-csomagra gondolni, amely leginkább a „dolgozó osztályt” sodorta katasztrofális helyzetbe; vagy a fiatalok és nők (anyák) elleni megszorítási intézkedéseket nézni. Ez lenne a „kisember politika”? Ugyan! A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai nyolc évet pedig a legelvakultabb baloldaliak sem tartják az egyenlőségre törekvő kormányzat iskolapéldájának. Amúgy teljesen jogosan.
Igazán az sem érthető, hogy „a ha-gyományos baloldali agytrösztök köreiben” miért nem jutott senkinek az eszébe két korszak során sem, hogy ha rendbe kell tenni az ország gazdaságát, akkor ne a „kisembereken”, az alkalmazottakon, a dolgozókon, a családokon, a szegényeken és a középosztályon akarja behajtani a szükséges anyagiakat. Hogy lehet úgy is pluszforráshoz jutni, mint a Fidesz–KDNP-kormányzat tette azzal, hogy kivetette a multi-, bank- és reklámadót? Ez miért nem egyértelmű egy baloldali politikai közösség számára? Vagy miért nem ötlötte ki senki azt sem közülük, hogy a közmunkaprogram állami dotálása az egyik legbaloldalibb gazdasági intézkedés lehetne. A munkanélküliség növekedése, az anyagi egyenlőség csökkenése, a szegénység tömegessé válása, a középosztály leszakadása – ez lett a szocialista kormányzatok „baloldali” politikájának eredménye! Abszurd, nem?
Volt ezzel szemben liberális oktatáspolitika, szélsőséges kultúrdiktatúra és sok-sok meggazdagodó egykori MSZMP-s elvtárs, akik közül jó néhányan a politika területén is kipróbálták magukat. Voltak továbbá szimbolikus döntések a melegjogokról és a kevésbé szigorú büntetési tételekről – ezek leginkább a szélsőséges liberalizmusra jellemző politikai tettek és célok. És? Sorolhatjuk még, de a tradicionális baloldali értékeket nem találjuk.
Most pedig itt áll előttünk a halovány mosolyú Tóth Bertalan, körötte Kovács Lászlóval, Lendvai Ildikóval vagy a megújulás nevében éppen visszatérő Hegyi Gyulával, és ismét hosszan hallgatjuk a hagyományos baloldali értékek ígéretét. De hát ki fogja ezt elhinni? Ki fogja ezt komolyan venni?
Miért nem szól valaki, hogy „gyerekek, ennek vége!”.