Vélemény és vita
Történetírás és propaganda
A francia történelemszemléletet magyar vonatkozásban az ezeréves magyar elnyomás tematizálása jellemezte…
Keszthelyen van egy kiváló könyvkötőmester, akinek köszönhetően antikváriumban vett fűzött és szétesőben lévő könyveim megújulnak. Bibliofil örömmel veszem a kezembe az új, fekete kötésbe foglalt Magyar Békeszerződést és a becikkelyező törvény szövegét 1921-ből, vagy a szép barna köntöst kapott és az ugyancsak a húszas években Pozsonyban kiadott kisebbségi jogok népszövetségi kézikönyvét. Szinte hetente zarándokolok el a mesterhez a Kisfaludy utcába, most éppen a Századok néhány megviselt példányát viszem hozzá. Az 1937-es, a LXXI. évfolyam első két számában bukkantam rá Baráth Tibor kétrészes, hosszú tanulmányára, amelynek címe: A dunai táj a francianyelvű történetírás tükrében. A tanulmány 1870-től, a franciáknak a poroszoktól elszenvedett vereségétől vizsgálja, hogyan állították a németek elleni revans szolgálatába történetírásukat a gall professzorok, és hogyan fogalmazódott meg ennek nyomán már a 19. században a Monarchia és Magyarország halálos ítélete. Különösen izgalmas ez az újabb román fenyegetések (főként a közigazgatási határok átrajzolásával Székelyföld eltüntetése és a tiszai határ felelevenítése) tükrében. A majd nyolcvanéves tanulmány szerint ugyanis az imperialisztikus román tudatot a francia történetírás magyarellenes uszítással formálta ki.
Ernest Denis-nek (1849–1921), a Sorbonne híres tanárának a fejében fogalmazódott meg először a gondolat, hogyan lehet Közép-Európa és a Balkán szláv és román kisebbségeinek történelmén keresztül, szláv tanszékek létrehozásával hatalmas németellenes propagandagépezetet létrehozni. A francia szlavisták valóságos esküdtszékként működtek, és bűnösnek nyilvánítottak olyan államalkotó „vádlottakat”, mint a németek és az osztrákok, meg persze minket, magyarokat is, akiket szellemünkben „elnémetesedett”-nek és származásunk szerint nem Európába valóknak tekintettek.
Denis folytatta a legnagyobb cseh történész, Frantisek Palacky csonkán maradt cseh történetét, és bebizonyította, hogy a csehek története nem egyéb, mint harc a német terjeszkedés ellen, és hogy Ausztria–Magyarország szlávjai természetes szövetségesei a revansra váró Francia Köztársaságnak. (Előre a Rajnáig! Ugyanez románul: Előre a Tiszáig!) Pályatársa, Louis Leger, amikor megírta nagy művét az Osztrák–Magyar Monarchiáról, fel is sorolta a szláv faj örökös ellenségeit: a németek mellett minket, a törököket és a Balkánon a vallási előjogaikhoz ragaszkodó, a bizánci kultúrát átörökítő görögöket. Érdekes, hogy a francia tudomány nagyjait hogyan befolyásolta a nagypolitika: a román aspirációkat illetően csak Erdély „felszabadításával” foglakoztak, és alig említették Besszarábiát, a mai Moldáviát, amely 1812-től a franciák legnagyobb szövetségese, Oroszország felségterülete volt.
Louis Leger az ideológiát is megadta: a franciák és a szlávok alapjában demokratikus lelkületűek, demokraták, míg ellenfeleik autokrata, önkényuralmi beállítottságúak; a félfeudális, úri Magyarország képlete ekkor ivódik kitörölhetetlenül az európai köztudatba. (S a marxista történetíráson és tankönyveken keresztül 1945 után méregként a mai magyar közvélekedésbe.) A demokrácia mint posztulátum, és a népek önrendelkezési joga – az, hogy szuverenitásukat önmagukból merítik – fogja szétrombolni azt az „országgyűjteményt, amelyet hivatalosan Ausztria–Magyarországnak neveznek”.
S aztán könnyed szavak Legertől a kiegyezést osztrák részről előkészítő Ferdinand von Beust tévedéséről, hogy szakértőként, volt szász miniszterelnökként „a magyarok 48–49-es rettenetes lázadását látva”, óvatosságból miképp adta át nekünk az osztrák birodalom keleti felét. Különösen izgalmas ebben Erdély kérdése. A román történetírók – írta Baráth –, főképp Nicolae Jorga, a francia inspirációk nyomán széles történelmi tablót vázoltak fel: Traianus Erdély meghódításával hozta be a térséget a latin civilizációba, és Dácia kiürítse után a civilizáció fényét kis román fejedelemségek őrizték tovább. A magyarok beszivárgása Erdélybe csak a 12. században kezdődött, de a székely sziget arra ítéltetett, hogy eltűnjön a román óceánban; különben is Erdély csak az 1867-es kiegyezéssel került jogilag Magyarországhoz. (A három nemzet, a szászok, magyarok és székelyek uniója 1438-ban pedig hiábavaló összesküvés volt a latinizált dák őslakosság ellen.) A Nagy Háború alatti francia történelemszemléletet magyar vonatkozásban az ezeréves magyar elnyomás tematizálása jellemezte, az, hogy a Duna-medence népei mind őslakók, és függetlenségüket csak a magyar nemesség kasztja semmisítette meg, tehát a nemzetiségek felszabadításával Magyarország lerombolandó.
A francia „szlavofil-hungarofób iskola propagandája meglátszik a Szövetséges és Társult Főhatalmak úgynevezett Kisérő levelében is, ahol tényként van megállapítva a kettős monarchia imperialista politikája és Magyarország felelőssége a világháború kitöréséért” – szögezte le Baráth. S hajszálon múlt, hogy a román impérium nem terjedt ki a Tiszáig, hiszen a románok – legalábbis Jorga szerint – a magyarok előtt a világ legtermészetesebb földrajzi egységén, a Duna, Dnyeszter és a Tisza által határolt óriási területen éltek. (A történelem fintora, hogy a miniszterelnökösködésig eljutó történész a vasgárdistáknak nem volt elég nacionalista. Felkelésük során őt is megölték.) S most, közeledve Trianon századik évfordulójához, ne legyenek illúzióink: a franciák által felszított gyilkos eszmék virulensek az utódállamokban, és nehéz lesz szembenéznünk velük. Nem véletlen, hogy a kolozsvári egyetemi tanári székből emigrációba kényszerült Baráth Kanadában aztán jorgai lendülettel vázolta fel a magyarság őstörténetét: tudta, hogy az őstörténetnél nincs hatékonyabb nemzeti propaganda.
Tudományos akadémiánk a hun–magyar rokonság tudatát feláldozza egy hamis tárgyilagosság oltárán. Pedig a rokonság hivatalos elismerése többet segítene a székelyeken, mint bármennyi, a kultúrára oda átáramoltatott honi pénz. Apropó: a Századok után majd Szabó Dezső Ludas Mátyásának harmadik karácsonyi számát viszem bekötésre: benne a Haláltánc a kisebbségi kérdéssel. Fűzött példány, szétesőben. Mégis hatszázötvenre taksálta az antikvárius.
Ernest Denis-nek (1849–1921), a Sorbonne híres tanárának a fejében fogalmazódott meg először a gondolat, hogyan lehet Közép-Európa és a Balkán szláv és román kisebbségeinek történelmén keresztül, szláv tanszékek létrehozásával hatalmas németellenes propagandagépezetet létrehozni. A francia szlavisták valóságos esküdtszékként működtek, és bűnösnek nyilvánítottak olyan államalkotó „vádlottakat”, mint a németek és az osztrákok, meg persze minket, magyarokat is, akiket szellemünkben „elnémetesedett”-nek és származásunk szerint nem Európába valóknak tekintettek.
Denis folytatta a legnagyobb cseh történész, Frantisek Palacky csonkán maradt cseh történetét, és bebizonyította, hogy a csehek története nem egyéb, mint harc a német terjeszkedés ellen, és hogy Ausztria–Magyarország szlávjai természetes szövetségesei a revansra váró Francia Köztársaságnak. (Előre a Rajnáig! Ugyanez románul: Előre a Tiszáig!) Pályatársa, Louis Leger, amikor megírta nagy művét az Osztrák–Magyar Monarchiáról, fel is sorolta a szláv faj örökös ellenségeit: a németek mellett minket, a törököket és a Balkánon a vallási előjogaikhoz ragaszkodó, a bizánci kultúrát átörökítő görögöket. Érdekes, hogy a francia tudomány nagyjait hogyan befolyásolta a nagypolitika: a román aspirációkat illetően csak Erdély „felszabadításával” foglakoztak, és alig említették Besszarábiát, a mai Moldáviát, amely 1812-től a franciák legnagyobb szövetségese, Oroszország felségterülete volt.
Louis Leger az ideológiát is megadta: a franciák és a szlávok alapjában demokratikus lelkületűek, demokraták, míg ellenfeleik autokrata, önkényuralmi beállítottságúak; a félfeudális, úri Magyarország képlete ekkor ivódik kitörölhetetlenül az európai köztudatba. (S a marxista történetíráson és tankönyveken keresztül 1945 után méregként a mai magyar közvélekedésbe.) A demokrácia mint posztulátum, és a népek önrendelkezési joga – az, hogy szuverenitásukat önmagukból merítik – fogja szétrombolni azt az „országgyűjteményt, amelyet hivatalosan Ausztria–Magyarországnak neveznek”.
S aztán könnyed szavak Legertől a kiegyezést osztrák részről előkészítő Ferdinand von Beust tévedéséről, hogy szakértőként, volt szász miniszterelnökként „a magyarok 48–49-es rettenetes lázadását látva”, óvatosságból miképp adta át nekünk az osztrák birodalom keleti felét. Különösen izgalmas ebben Erdély kérdése. A román történetírók – írta Baráth –, főképp Nicolae Jorga, a francia inspirációk nyomán széles történelmi tablót vázoltak fel: Traianus Erdély meghódításával hozta be a térséget a latin civilizációba, és Dácia kiürítse után a civilizáció fényét kis román fejedelemségek őrizték tovább. A magyarok beszivárgása Erdélybe csak a 12. században kezdődött, de a székely sziget arra ítéltetett, hogy eltűnjön a román óceánban; különben is Erdély csak az 1867-es kiegyezéssel került jogilag Magyarországhoz. (A három nemzet, a szászok, magyarok és székelyek uniója 1438-ban pedig hiábavaló összesküvés volt a latinizált dák őslakosság ellen.) A Nagy Háború alatti francia történelemszemléletet magyar vonatkozásban az ezeréves magyar elnyomás tematizálása jellemezte, az, hogy a Duna-medence népei mind őslakók, és függetlenségüket csak a magyar nemesség kasztja semmisítette meg, tehát a nemzetiségek felszabadításával Magyarország lerombolandó.
A francia „szlavofil-hungarofób iskola propagandája meglátszik a Szövetséges és Társult Főhatalmak úgynevezett Kisérő levelében is, ahol tényként van megállapítva a kettős monarchia imperialista politikája és Magyarország felelőssége a világháború kitöréséért” – szögezte le Baráth. S hajszálon múlt, hogy a román impérium nem terjedt ki a Tiszáig, hiszen a románok – legalábbis Jorga szerint – a magyarok előtt a világ legtermészetesebb földrajzi egységén, a Duna, Dnyeszter és a Tisza által határolt óriási területen éltek. (A történelem fintora, hogy a miniszterelnökösködésig eljutó történész a vasgárdistáknak nem volt elég nacionalista. Felkelésük során őt is megölték.) S most, közeledve Trianon századik évfordulójához, ne legyenek illúzióink: a franciák által felszított gyilkos eszmék virulensek az utódállamokban, és nehéz lesz szembenéznünk velük. Nem véletlen, hogy a kolozsvári egyetemi tanári székből emigrációba kényszerült Baráth Kanadában aztán jorgai lendülettel vázolta fel a magyarság őstörténetét: tudta, hogy az őstörténetnél nincs hatékonyabb nemzeti propaganda.
Tudományos akadémiánk a hun–magyar rokonság tudatát feláldozza egy hamis tárgyilagosság oltárán. Pedig a rokonság hivatalos elismerése többet segítene a székelyeken, mint bármennyi, a kultúrára oda átáramoltatott honi pénz. Apropó: a Századok után majd Szabó Dezső Ludas Mátyásának harmadik karácsonyi számát viszem bekötésre: benne a Haláltánc a kisebbségi kérdéssel. Fűzött példány, szétesőben. Mégis hatszázötvenre taksálta az antikvárius.