Tamáska Péter

Vélemény és vita

Törésvonalak

A statisztikák hamisak, a migránsok származási helyét, szüleik, nagyszüleik nevét is eltitkolják

Az új német jobboldal egyik képviselője, a történész Karlheinz Weißmann A kultúra törésvonala, ’68 címen adta ki legújabb könyvét. Az alcím sokatmondó: A baloldali forradalom és következményei. Weissmann téveszmének tartja, hogy 1968, a diáklázadások éve lenne a Német Szövetségi Köztársaság megszületésének igazi éve, s nem 1949, az adenaueri alkotmány elfogadásáé. Igaz, zöld interpretációban 1968-tól kezdve válik a német társadalom nyugati típusú liberális közösséggé, búcsúzik el a háború utáni kor kispolgári, gyűjtögető világától, s a hatalom autoriter, adenaueri szellemiségétől.

A német társadalom 1968 óta jobb, toleránsabb és vidámabb lett. Mindezek a német történelmet alaposan ismerő szerző szerint olyan hiedelmek, amelyeket a hatvan-nyolcasok úgy fogadtattak el a közvéleménnyel, hogy saját benső köreikben őrült eszméket hirdettek – Maót és Che Guevarát Európának. S mivel az utca nem lett az övék, a „hosszú menetelést” választották az intézmények, a hivatali és a szellemi élet kulcspozícióinak megszerzésére. (A „hosszú menetelést” délről északra – hogy Sztálinhoz közel legyenek – a kínai kommunisták találták ki hadseregük megmentésére 1934-ben, innen a hasonlat.) A hatvannyolcasok még ma is ott vannak a közvélemény irányításában, de már hanyatló, saját öntudatát is lassan elvesztő elitként. Ízléstelenül vetik be magukat egy új népvándorlási korszak sodrába, külső hatalmakkal szőnek összeesküvést a saját népük ellen, amelytől elvárják, hogy megadja magát az erősebb gének által diktált sorsnak – ami nem más, mint náci ötlet liberális csomagolásban.

Most került a könyvpiacra egy másik, ugyancsak a Nyugat hanyatlásával foglalkozó szerző, Benjamin Kaiser munkája is Kulturmarxismus címen. Ideológiaszegény tömegek és talibán érzelmű liberálisok: Kaiser szerint ez a „vidám és sokszínű” társadalom a hagyományok, a család és a nemzet romjain jött létre. A kimondható szavak köre szűkült és a kimondó emberek, mint Sarrazin is, pellengérre kerültek. A rendőri statisztikák hamisak, az illetékesek a migránsok származási helyét, szüleik, nagyszüleik nevét is eltitkolják. Minden második kiutasítás kudarcba fúl: ezrek szívódnak fel nyomtalanul a nagyvárosokban. S ez azért is lehetséges, mert a nyugati társadalmakat befolyásos civil hálózatok szövik át, transzna­cionális lobbik, amelyek nemegyszer a nemzeti önrendelkezés álarca mögé bújnak. (Érdekes – írja Kaiser –, hogy ugyanakkor a kínai, a központi bizottság által irányított társadalmi piramis mennyire rokonszenves számukra.)

Ami pedig a „fehér bennszülötteket” illeti, a jövevények nekik szóló üzenetét jól érthetően fogalmazta meg az Isztambulban született ifjú politikus, Tunahan Kuzu, a holland parlamentbe három képviselőt küldő Migráns Párt vezetője: „Ha önöknek az a változóban lévő Hollandia, amelyben különböző kultúrájú emberek élnek, nem tetszik, akkor jobb, ha lelépnek.” Azaz: hollandok ki, migránsok be.

A Bundeswehr érezte meg legjobban a hagyományok lerombolását. Ki merne a berlini Kreuzberg bármelyik kocsmájába tiszti uniformisban, mellén az afgán háborúban kapott kitüntetésekkel benyitni? Az emlékezetpolitika hamisságára jellemző, hogy a belgiumi Wijtschate fölötti híres „80-as magaslat” („Dig Hill 80”) régészeti bemutatására s egy emlékmű építésére német részről igen lanyha a támogatás. A régészek a magaslatot úgy hívják: új Pompei a Nagy Háború idejéből. A mindössze nyolcvan méter magas domb körül 1914 nyarától folytak harcok 1918 őszéig, a központi hatalmak teljes összeomlásáig. A németek valóságos föld alatti várost építettek itt ki négy év alatt: most hivatásos és amatőr régészek nemzetközi csapata dolgozik a feltárásán, miközben Ursula von der Le­yen, a szövetségi köztársaság védelmi minisztere sorra törli a hadseregben még fellelhető, a porosz idők hőseire emlékeztető elnevezéseket, kitüntetéseket, sőt a tárgyi emlékeknek is hadat üzent. Kritika nélküli hiszékenysége a katonai érvekre süketté teszi. Pedig a 80-as magaslatra kapaszkodva sok mindent meg lehetne érteni. Még azt is, hogy 1918 németjei miért tettek fel 1918 tavaszán mindent egy lapra. (Mondjuk, hogy méltányosan tárgyalhassanak az antanttal a békéről.) A shakes­peare-i boszorkányokra emlékeztető, a clintoni adminisztráció egykori külügyminisztere, Madeleine Albright pedig úgy beszél az európai populizmus térnyeréséről, mint egy új fasizmus veszélyéről, amelynek Trump, Orbán és Putyin az előhírnöke. Törésvonalak mentén mozgunk, nemcsak a 80-as magaslaton.

Most a hamburgi Die Zeit újságíróját lövi ki a magát morális fölényben érző mainstream. Mariam Lau a földközi-tengeri hányattatások kapcsán arról írt, hogy csak két pillanatra képzeljük el, hol állna most Európa, ha engedne az emberi jogi szervezetek zsarolásának, s legalizálná a bevándorlást, függetlenül attól, ki a menekült, s kit csak a szegénység vitt erre az útra. Határok nélküli Európa: egymillió, kétmillió, hárommillió. Meddig tartana? Az utolsó demokratikus kormány bukásáig?

Nagyvárosaink mind Kalkutta nyomornegyedeinek képét öltenék fel – érvel Lau. A liberális Süd­­-deut­sche Zeitung az emberi méltóság védelmében utasította el érvelését, a Charlie Hebdo német testvérlapja, a Titanic cikkírója pedig arra biztatja a hamburgi lap munkatársait, hogy minden álló nap öntsék forró kávéjukat Lau pofájába. Ha nem, akkor morális halottaknak tekintendők – mondja ki egy olyan újság nevében, amely pornográf pózban ábrázolja a pápát és Krisztust. S a bajor belügyminiszter enged a humanitáriusok nyomásának: dicséri a Földközi-tengeren ügyködő civileket. Igazi törésvonal ez is: az AfD szerint Merkel ugyanis a zöldeknek megfelelő egyezséget kötött a bajorokkal. A határvédelem papírkosárba való. A nap vidáman süt, s aki szólni mer, közmegvetésnek teszi ki magát.