Töketlenek

Nők nélkül? Elférfiasodott, koszlott, káromkodó, okoskodó, fosztóképzős nők mellett? Akár még a legsötétebb Rákosi-idők traktorista- lányai vagy a Sztálinvárost építő culágerek is finom hölgyeknek számítanának a mai kékharisnyák mellett. Igaz, Dunaújvárosba a Budapestről kitiltott kurvákat vezényelték a kőművesek mellé, a mai fesletteket nem kell küldeni sehová, mennek maguktól. Mindenütt ott vannak. Teljesen mindegy, fiúk vagy lányok, vagy ki tudja, kik, egyébként ez a fő bajuk, hogy ők sem tudják, jönnek a lúdtalpas fikahuszárok, és nekik a világban semmi nem jó. Úgy szar, ahogy van. Ahogy a Fidesz-plakátot tépdeső filmrendezőzseni a dögunalmas műalkotásaiban megmutatja. Sötét van, esik az eső, sár van, büdös van, kosz van, az idő meg csak nem akar menni, úgy billeg, mint Tarr Béla a töki határban, hát élet az ilyen? Tűrhetetlen. A billegő idő. Hogy van. Benne meg ott páváskodnak a térdiktátorok, lényegében mindenkik, akik nem úgy látják a világot, ahogy Tök legnagyobb fia, Tarr úr. A kékharisnya-kedvenc. A nőknek álcázott nők meg nagyon komoly arccal hurcolják magukkal Hamvas Béla könyveit, mert a szerző igazi géniusz volt, mint Tarr Béla. Pedig ha beleolvasnának egyik-másik végeláthatatlan Hamvas-esszébe, és értenék is, amit a divatos életmagyarázó a raktárasztalánál írt, megszégyellnék magukat: „...határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon” – írta Hamvas úr. Idősebb barátom diákként Sztálinvárosban dolgozott a városépítésen. Szerelmes lett egy malterhordó nőbe. Mindent elkövetett, hogy magára húzza a hölgy figyelmét. Peckesen járkált az állványzat alatt, tigrisnek képzelte magát. A második napon a nő lekiabált neki: Miklóska, mit mászkál itt, mint egy beteg csirke? Nagyjából ilyen az élet. Ez az élet. Nem az esőnek álcázott, megfoghatatlan idő.