Tízéves eufória

Az elmúlt tíz év átlagához képest dübörög a magyar gazdaság, s a várhatóan több mint háromszázalékos éves bővülésben jelentős szerepet játszanak az európai uniós források. A magyarországi állami és önkormányzati beruházások mögött túlnyomórészt közösségi pénzek dominálnak. S miközben másról sem hallunk, mint keleti nyitásról, a kabinet is kvázi „beismeri” a konvergenciaprogramjában, hogy a központi fejlesztések Brüsszel dotációjától függnek.

Olyannyira, hogy a most kezdődött új uniós költségvetési periódusban a támogatások hatvan százalékát a vállalkozások felé szeretné csatornázni – egyébként helyesen – a kormány, és operatív programjaink megvalósítása abszolút a középpontba került a legfelsőbb szinteken. Az uniós tőketranszferek mellett még bízhatunk a külföldi vállalati tőkében és – bármilyen meglepő is legyen - a spekulatív tranzakciókban, továbbá abban, hogy állampapírjaink iránt a Lajtán túl továbbra is nagy lesz a kereslet. A külső források pedig azért nélkülözhetetlenek, mert a mi központi költségvetésünk mozgástere nagyon szűk: az éves gazdasági teljesítmény legfeljebb három százalékáig növelhetjük a deficitet, amely egyébként adósságot termel, miután hitelből, annak speciális fajtájából, államkötvényből fedezzük.

Mit is jelent a nettó haszonélvezet? Röviden azt, hogy nem magyar, hanem osztrák, német, holland vagy éppen svéd állampolgárok befizetéseiből, adóiból nyílik lehetőségünk a felzárkózásra. Az Európai Unió ugyanis a hátrányos régiókat szeretné konvergálni az átlagos fejlettségű térségekhez. Nekünk is van hová fejlődnünk: a statisztikák szerint hatvanöt százalék körül lehetünk átlagos fejlettség tekintetében. Félreértés ne essék: nem a hozzánk képest szuperfejlett Ausztriáról van szó, hanem az unió átlagáról, amely nagyjából az olasz életszínvonalnak felel meg.

Magyarország tíz éve tagja az Európai Uniónak, opciónk van arra, hogy a továbbiakban is dinamikusan hívjuk le a jussunkat – a politikai jellegű viták Brüsszellel ezt a jövőben aligha fenyegetik –, de a lényeg talán az, hogy hazánk intézményileg, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan is visszatért abba a szövetségbe, amelyből 1947-ben kiszakították. Miközben sokszor elégedetlenek vagyunk a közösséggel, azzal, amit az ország ki tudott használni az uniós lehetőségek közül, többé nem kérdéses, hogy hol a helyünk.

Ráadásul az orosz–ukrán válság árnyékában jobban látjuk, micsoda különbség, ha valaki félúton van Kelet és Nyugat között, és azon töpreng, hogy identitását inkább keletinek vagy nyugatinak határozza meg.
Tízéves eufóriánk éppen ezért nem pusztán anyagi jellegű: az unióba való belépésünk legalább olyan fordulópont a nemzet történelmében, mint a kiegyezés, amiről a saját korában ugyancsak sok negatívat írtak. Kellő történelmi távlatból azonban majd ezt is tisztábban látjuk, és az sem lesz már kérdés, hogy jó üzletet csináltunk-e.

Bár a legelején a tőketranszfereket emeltem ki, félreértés, hogy az unió csupán ezekről szól, klubba azért megyünk, mert együtt jobb. Komolyabban kéne hát venni a tagságot: az uniót nem szétverni kell, hanem – közösen – megújítani. Létezik persze a közösségen belül is extrém euroszkeptikus magatartás – például a korábbi cseh adminisztrációt ez jellemezte –, de ez aligha célravezető. Még akkor sem, ha az angolok és némelykor a skandinávok is ilyenek. Tudniillik egy ilyen kis-közepes ország, mint a miénk, egyedül soha nem fogja tudni elérni a törekvéseit; kell, hogy legyenek természetes szövetségeseink, barátok nélkül nem megy. Ráadásul jobb együtt, mint külön, még akkor is, ha ennek nincs közvetlen anyagi előnye.

Lehet-e komolyan olyat állítani, hogy semmit sem vesztettünk szuverenitásunkból a csatlakozással? Nos, az uniós tagsággal Magyarország részévé vált a döntéshozatalnak, nem dönthetnek már nélkülünk rólunk. Az, hogy ott ülhetünk az asztalnál és alakíthatjuk a játékszabályokat, egyértelműen kiterjeszti a magyar szuverenitást. Ha ezzel a klubtagsággal ésszel élünk, tehát vannak szövetségeseink és üzletfeleink, együttesen nagy erőt jelent, legyen szó akár a magyar földtulajdonról vagy bármilyen más szabályozásról.
Fontos, hogy a csatlakozással jelentős előrelépés történt a magyar nemzet határokon átnyúló egyesítésében. Az elszakított nemzetrészek érdekeit nem lehet ugyan teljes erővel képviselni, a határok spiritualizálódásával viszont nagyot léptünk előre. Aki járt Szlovákiában, Romániában, tudja ezt. Európai Unión kívüli szomszédainknál pedig sok példa volt az elmúlt évtizedben arra, hogy mennyivel nagyobb ereje van, ha nemcsak mi mondjuk, hogy gondok vannak a nemzetiségekkel, a személyi és vagyonbiztonsággal, hanem nálunk nagyobb tárgyalóerőt képviselő európai szervezet. Ezek az országok, ha az unióba törekednek, jól tudják, hogy egy ilyen közösséggel nem célszerű ujjat húzni.

Uniós tagságunk azokon a területeken terjesztette ki leginkább a magyar szuverenitást, amely nekünk fontos, a nemzetpolitikában, a pénzügyekben és a működési módokban. S ezekhez kapcsolódik még az is, hogy   vagyunk, holott szerintem ilyen messzemenő kül- és nemzetpolitikai célok érdekében akár még áldozatot is érdemes lenne vállalni.

Ha nettó befizetők lennénk, akkor sem mondanám azt, hogy ráfizetünk az uniós tagságra.