Távol még a szabadság

Az utcai népünnepély hangulata a fotók és videók tanúsága szerint ötvözte az futball-Eb meccseinek körúti hajnalait a keleti népek puskaporos szenvedélyével. Ki érthetné meg jobban ezt a diadalmámort, mint mi, magyarok, a magunk trianoni szétszabdaltságában? A történelmi párhuzamok tálcán kínálják magukat az ősi mezopotámiai néppel, az egykori Asszír Birodalmat is térdre kényszerítő médek leszármazottaival, akik ma idegen népek elnyomása alatt sínylődnek, és próbálják kivívni szabadságukat. Ráadásul talpalatnyi saját terület nélkül, négyfelé szakítva, akárcsak a porosz-orosz-osztrák trojka között egykor felosztott lengyel testvéreink – hát kell-e több ennél, hogy magyarként tapsoljunk a minden bizonnyal hamarosan függetlenedő Kurdisztánnak? Aligha. Azonban azt is látni kell, hogy a kurdoknak sem marad sokkal több önmaguk megtapsolásánál.

Mint lapunknak a téma szakértője, Egeresi Zoltán is elmondta, a népszavazás egyrészt nem kötelező érvényű, csupán egy szép szimbolikus gesztus, másrészt a történelematlaszból jól ismert vidék kopár lankái alatt bőséggel fakad a kőolaj, a fekete arany, amire a független Kurdisztán gazdasága épülhetne – igazi balszerencse, hogy Bagdad is hasonló szemmel nézi a kérdéses területeket, csak éppen az iraki gazdaság megroggyant gépezetének fogaskerekeit zsírozná vele.

S hiába vannak tömve a kurdok amerikai fegyverekkel, hiába edzették meg őket Törökországban a kormányerők, Szíriában és Irakban pedig az Iszlám Állam elleni hősies harc, komoly gondjaik akadnának egy többfrontos háborúban egy igazi hadsereggel szemben a PKK harcosainak, de még a pesmergáknak is. Még a többéves háborúban megtépázott iraki hadsereg ellen sem lenne könnyű dolguk, nemhogy a második legerősebb NATO-haderő, a török ellenében. S ha már NATO: az Egyesült Államok egyértelműen kijelentette, hogy nincs ínyére a kurdok túlzott önállósodása, amely felboríthatja a térség erőviszonyait, a használt fegyvereket pedig lesznek szívesek visszavinni a pulthoz. A térségben magának pozíciókat kikönyöklő másik nagyhatalom, az oroszok segítségére pedig már elméletben sem számíthatnak a kurdok, bombáikra annál inkább: az Eufrátesz partján elterülő Deir ez-Zór mellett a kurdok szíriai harcosai, a Szíriai Demokratikus Erők kaptak a nyakukba az orosz demokráciából – ami pillanatnyilag annyiban különbözik az amerikaitól, hogy rosszabb a sajtója Nyugaton. Egyszóval Kurdisztán jóval messzebb van a függetlenségtől, mint azt az utcán hömpölygő tömeg szeretné. Szeretünk példálózni a háromfelé szakított, de hamvaiból feltámadó Lengyelországgal. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a lengyelek nem egymaguk vívták ki függetlenségüket: egy világégés és isteni szerencse kellett ahhoz, hogy mindhárom, őket rabláncon tartó birodalom összeomoljon, s hogy kivédjék a szovjet medvebocs csapásait is.

A kurdoknak nincs ilyen szerencséjük. Ha másban nem is értenek egyet a Kurdisztán területén osztozkodó középhatalmak, Törökország, Irak, Irán és Szíria, abban igen, hogy a status quót fenn kell tartani. Mint afféle modern, közel-keleti Szent Szövetség, amely csírájában tapossa földbe az elnyomottak lázadását.

A legtöbb tehát, amit a kurd referendumon elért elszakadáspárti győzelem jelent, az a nemzeti egység jól demonstrált ütőkártyája az egyébként alaposan szétzilált Irakban. Kérdés, milyen ügyesen játsszák ki Bagdad, Ankara, Teherán és Damaszkusz szankciópaklijai és a világ ellenszenves hallgatásával szemben.