A minap felébredve, azonnal tudtam, hogy megérkezett a tavasz. Gondolataim ugyan még bizonytalanul gomolyogtak az álom zavaros tartományában, mikor fülemet megütötte valami, ami minden naptárnál és kérlelhetetlenül precíz falióránál határozottabban jelzi a tavasz érkezését. Madárcsicsergésre, rigóhangra ébredtem Budapesten. A Ráday utcában.
Minthogy a belváros ezen pontján az ember többnyire csak olyan egzotikus madarak hangjára ébredhet, mint a fehér bajszú köhögő szomszéd, az aranyfarkú exkavátor vagy az énekes fúrógép, többé kétségem sem volt afelől, hogy a bolondok évszaka elérkezett. Felkapkodván szétszórt ruháimat, az utcára szaladtam, hogy megbizonyosodjam a dologról. A kapualjban rögtön egy toprongyos hajléktalan futott hozzám, és kezembe nyomott egy koszos kétszázast, majd továbbszaladt, magasra szökkenve. A távolból láttam, ahogy egy másik járókelőt is megjutalmaz. Ekkor már biztosan tudtam. A sarki boltba indultam, ahol minden reggel vásárolok. Az eladó – aki egyéb napokon ádáz, személyesen ellene intézett támadásként értékeli, hogy éppen nála, éppen tőle akarunk vásárolni, s ezt még azzal is súlyosbítjuk, hogy köszönünk neki – előre üdvözölt az ajtóban. Arcán nem borongott most a világ iránti őszinte gyűlölet sem, a téli melankóliát leolvasztotta róla az édes illatú tavasz. Újságot vásároltam, és döbbenten olvastam, hogy két politikai ősellenség egymás karjába dőlve arról vitatkozik, melyikük kérhet előbb bocsánatot a másiktól.
Az utcára léptem, immáron azzal az elhatározással, hogy okvetlenül szereznem kell egy bohócsipkát, hogy ne tűnjek ki a bolondok díszes társaságból. Közben mellettem egy sportzakót és sportcipőt viselő dobermann sétáltatott egy futóruhába öltöztetett lányt, a túloldalon óriási cigaretta szívott egy lassan égő kamaszfiút, a trolibusz megállójában az utasok sorban ellenőrizték a sofőr jogosítványát, egy lakóház erkélyén pedig terebélyes páfrány locsolt egy nagymamát.
Ekkor egy külföldi férfi lépett hozzám, lihegve, kétségbeesett tekintettel.
– Mondja, itt mindenki megbolondult? – kérdezte.
– Igen – feleltem büszkén kihúzva magam, és kezébe nyomtam a hajléktalantól kapott kétszázast. És ekkor még nem is tudtam, hogy olyan bolond vagyok, hogy éppen a tavasz megérkeztekor, az egyik első meleg napon sikerült megfáznom.