Nagy Ottó

Vélemény és vita

Tartós véletlen

Mire egy bociból tehén lesz, és nekiáll termelni, az minimum két év. És ezt a tehénkét évekig termelésben is kellene tartani...

Az általában fellelhető széna- és szalmakazlak ellenére talán túlzás lenne azt állítani, hogy egy tehenészeti telep romantikája minden körülmények között megfogja a nagyközönséget. Mert hát igaz, hogy ott vannak a borjak, amelyek aranyosak, de ott vannak a mamáik is kicsivel nagyobb kiszerelésben, amelyekkel már vigyázni kell, és amelyek a méretükkel fordított arányban hasítanak le egy-egy darabot ebből az áradó szeretetből. Meg hát egy ilyen telepen büdös van, szaglik a siló, a tejnek is van szaga, és igen, annak is van szaga.

Ha ebből a hatalmas egyvelegből kiragadjuk a tejet, akkor láthatjuk, hogy bizony ő kapja a legtöbb törődést, mert még melegen vagy kétszer megszűrik, aztán meg rögtön lehűtik, hogy akár több napig is lehessen helyben tárolni. Majd szállítják, szintén hűtve a feldolgozóba, ahol ha kell, melegítik, ha kell, fölözik, esetleg oltják vagy alvasztják, ahogy a technológia és a leendő végtermék érdekei megkívánják. Lesz így egyszerű zacskós tej, vaj, túró és tejföl, és még rengeteg más, és lesz még tartós tej is. Ami azért érdekes, mert mintha alacsonyabban lenne az átlagosnál a forrpontja, legalábbis, ha a szakmai indulatokat nézzük, mert amikor az importtejet vizsgáljuk bizonyos aspektusból, akkor az ágazat tűrőképessége rohamosan csökken.
Ez az aspektus az ár és annak minden, és általában be nem fizetett áfával kapcsolatos vonzata. Mert nehéz azt higgadtan tűrni, hogy egy liter másfél százalékos szlovák tej száznegyven forint, egy liter normál, 2,8-as hazaiért meg a dupláját kell fizetni.

Különösen bosszantó ez a dolog, mert az uniós csatlakozás óta küzdünk ezzel a problémával, igaz, dobozos, hűtés nélkül is hosszan elálló UHT tej nemcsak Szlovákiából érkezett és érkezik, hanem például Németországból is. És nemcsak az UHT okozott sok fejfájást mindenfelé, hanem olykor a tejpor és a vaj is.
Erre a kettőre járt tárolási támogatás, ezt készítették a sok-sok felesleges tejből, és ilyen segítséggel hódították meg a kelet-európai piacokat. Nem számított az sem, ha ez a tevékenység hosszú időn keresztül veszteséges volt, mert nem a pillanatnyi profit volt a cél. Annál a nyugati országok sokkal nagyobb léptékben, magában a piacban, de főleg annak megszerzésében gondolkodtak. Megtehették, mert volt mire alapozniuk, jobbak voltak a teheneik (több tejet adtak), jobbak a takarmányozási körülményeik, és tudták, hogy innen senki sem tudja bevenni az ő piacaikat.

Tavasszal, amikor a sok zöldtakarmány és az abban lévő vegetációs víz miatt mindig megszalad a tejtermelés, a többlet mindig gondot okozott, mert egyik Riskának sem lehetett megmondani, hogy ma is elég a szokásos akárhány liter tej, a többire, köszönjük, nincs szükségünk.

Az élelmesek arra is hamar rájöttek, hogy az UHT tejekhez elméletileg kapcsolódó általános forgalmi adóval remekül lehet zsonglőrködni, mert a termék nem romlik meg, lehet utaztatni, akár a valóságban, akár papíron, lehet tárolni – és lehet csalni is vele. És meg is tették, ahogyan a cukorral és az étolajjal is megtette az erre a területre szakosodott brigád.

Ezeket a lehetőségeket – és a magyar mezőgazdaság lehetőségeit – sem segítette az uniós kvótarendszer, amely korlátok közé szorította a termelést, a tejét is, és még például a cukorét is. Sajnos a kilencvenes évek mezőgazdasági hanyatlását ismerve nem volt abban semmi meglepő, hogy nem tudtuk kihasználni a ránk eső tejkvótát, ráadásul miután az unió 2008-ban úgy döntött, fokozatosan kivezeti azt, a piac sorozatos véletlenek folytán úgy alakult, hogy nekünk mindig csak kis szelet jutott a tortából, ami sok fejlődésre nem biztosított lehetőséget.

Ezért nem fejlődött érdemben itthon a tehénállomány, és ha egy kicsit össze is szedte magát az ágazat, mindig úgy alakultak a világpiaci tejárak és az egyéb körülmények, hogy nem a fejlesztésekre összpontosítottak, hanem a túlélésre játszottak.

Most május elsejétől nincs tejkvóta, a lehetőségeink meg a levegőben lógnak, mert még mindig nincs több tehén, tej nélkül meg nehéz versenyezni a piacon. Az új rendszer lehetőségei-nek kihasználása érdekében a Földművelésügyi Minisztérium megemelte az ágazati közvetlen támogatás összegét a 2014-es 28,93 milliárd forintról 49,43 milliárd forintra, és a Tej Szakmaközi Szervezet és Terméktanáccsal közösen egy négyszázhúszmillió forintos marketingalapot is létrehozott, amellyel a hazai termékek népszerűsítését kívánják segíteni. Hasonló lépéseket azonban más országokban is foganatosítottak, tehát a kvóta nélküli nagy szabadságban nem könnyű a helyzetünk.

Akkor sem, ha vannak külföldi, bevezetett piacaink, mert egyrészt általában nyers tejet exportálunk, amelynek nincs semmiféle hozzáadottérték-tartalma, másrészt ezek a piacok az unión kívül találhatók. Aztán meg nem hiába mondják, hogy a szarvasmarha-tenyésztés a mezőgazdaság nehézipara, mert mire egy bociból tehén lesz, és nekiáll termelni, az minimum két év. És ezt az újsütetű tehénkét évekig termelésben is kellene tartani és nem kivágni, szó szerint, az első termelési periódusa után.

És most leírhatjuk azt is, talán nem véletlen az sem, hogy az uniós kvótakivezetés is éppen ilyen időszakra esett, amikor szinte mindenhol lubickolni lehet a tejben. Nem véletlen az sem, hogy most megint baj van az importtejjel. És mivel helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy véletlenek márpedig nincsenek, nyugodtan támogathatjuk, akármennyi adminisztrációval is jár, az elektronikus közúti áruforgalmi ellenőrző (ekáer) rendszer erősítését, sőt az online pénztárgépek alkalmazását is. Már csak azért is, mert itthon minden negyedik áfaforintot elcsalnak, ami nem tesz jót a gazdaságnak.