Tartós tartás

Nincs olyan makromutató, amelyben ne a javulás látszana. A tervezési bázis pedig nagyon jó 2015-re, sőt magas a mérce.

Ha valamit lehet hiányolni, az az, hogy híján van a kormány a hosszú távú elképzeléseknek és viszonylag kevés az ágazati gazdasági tervek száma. De az év végén, amikor mérleget vonunk, alapvetően a magyar gazdaság produkcióját és az ezzel kapcsolatos állami hozzáállást, hozzájárulást kell mérlegelni.
Ugyan kit érdekelnek a makrogazdasági adatok, miközben „szakadunk lefelé”? Tombol a mélyszegénység, maga alá „zúzva” megyéket, térségeket. Eközben százezrek távoznak külföldre, a jobb élet, a megélhetés reményében! Mi mással, ha nem ezekkel a témákkal lehet viszonválaszt adni a sikerpropagandára?

Éppen ezért jöjjön néhány, idevonatkozó tétel. Magyarország sosem volt jóléti ország, a Kádár-rendszerben sem, a szegénység pedig nem 2010-től kezdődött. Amennyiben pedig összevetjük magunkat a nyugat-európai mutatókkal – halkan jegyzem meg, régen erről statisztika sem volt –, valószínűleg az ország túlnyomó része valószínűleg hajléktalannak tűnne egy átlagos osztrák állampolgárhoz képest.
Jóllehet a szegénység „mélyülhet”, de a központi-állami szerepvállalás mellett érdemes lenne – alkalmanként legalábbis – az egyéni felelősség témakörét boncolgatni. Firtatni persze kell, hogy a hatékony-e a hazai segélyezési-ellátási rendszer, megfelel-e például a szociális piacgazdaság követelményeinek, azonban kár összevetni friss gazdasági indikátorokkal, az esetleg abból kirajzolódó tendenciákkal. Túl azon, hogy tényleg nagyon sokan élnek méltatlan körülmények között, a gazdaságpolitikának nem ez a missziója – és ezt nagyon sokszor kell rögzíteni.

Akkor mi a küldetése a gazdaságpolitikának? Egyfelől a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése, ha ugyanis nincs bővülés, akkor nem tudjuk kinőni bajainkat. Másfelől stabilan alacsonyan tartani a költségvetési hiányt, ezáltal mérsékelni az államadósságot, harmadrészt pedig kiszámíthatóvá, vonzóvá, hitelessé tenni az üzleti légkört. Ha tehát kritizálják a kormány tevékenységét, az iménti „kondíciós” listáról tegyék ezt.

Aki esetleg már nem emlékezne rá, volt itt az elmúlt évtized leforgása alatt tízszázalékos államháztartási deficit, befagyott állampapírpiac, gazdasági visszaesés és államcsődközeli állapot. Hallhattuk azt is az ellenzék részéről, hogy a választások után összedől a magyar gazdaság, és ez a rendszer fenntarthatatlan.
Emlékezzünk csak rá, volt, aki korábban arról beszélt, hogy a forint-euró árfolyam meg sem áll majd a 350-es, 400-as szintig. Ettől messze vagyunk, bár a jelenlegi 315 forint körüli eurónak sem kell túlzottan örülni.

Ugyanakkor idén – a három választás ellenére – nemhogy nem szállt el a költségvetés, hanem kisebb lesz a deficit a tervezettnél. Magyarán nem volt választási kiengedés. A gazdasági növekedés tekintetében az európai élbolyban vagyunk, és ami korábban elképzelhetetlen volt: ott tartunk, hogy „visszasírjuk” az inflációt. Miután 2014 tavaszán is erős felhatalmazással kezdődhetett el a kormányzás – ha ez nem is tetszik egyes szereplőknek, attól még elismerik ennek a jelentőségét –, ez erősítette a stabilitást.

Bevallhatjuk, hogy nagyon mélyről indultunk – a gazdasági növekedés kibocsátásának mértéke most közelíti meg a válság előtti szintet –, azonban a bővülés szerkezete kedvező, minden lényeges mutató javul. Emelkednek a megrendelések, optimistábbak a bizalmi mutatók, erősödik az építőipar, nő a kivitel, és a magánfogyasztás is lábra kapott. Nemrég a kétszázalékos GDP-bővülést többen még az álmok kategóriájába sorolták, ma már ez az alsó határ.

Makrogazdasági szempontból soha rosszabb évet ne zárjunk! Persze jelentős kockázat van abban is, ha a gazdaságpolitika elbízza magát. Sokkal inkább a „tartós tartásra”, a kis, de pozitív változások csiszolására rendezkedjünk be, mintsem az egyszeri nagy kilengésekre. Különösen ha azt nézzük, hogy Magyarország, mint feltörekvő európai ország, kikkel versenyez. És, hogy hol található.