Társadalmi kórkép

Rettenetes halál. Értelmetlen halál. A híradások arról szóltak, hogy az elkövető nemrég szabadult a pszichiátriáról, de engem az döbbentett meg a legjobban, hogy a férfit a megállóban várakozó utazóközönség tartóztatta fel a rendőrök megérkezéséig. Szomorú, de ma az a szokatlan, ha az utca népe nem közönyösen továbbmegy, nem elfordítja a fejét, hanem beavatkozik, ha szükséges. De még mielőtt nyugtáznánk magunkban, hogy végre megindult a változás a társadalomban, és elégedetten hátradőlnénk, el kell mondanom egy másik, szintén minapi esetet: szintén Budapest, szintén forgalmas főútvonal, szintén villamosmegálló. Az utca túloldalán a zebrához ér egy fehér bottal közlekedő, látássérült nő. Bizonytalanul megáll a sarkon, majd óvatosan tapogatózva nekivág a zebrának, hogy elérje a járdaszigetet. Félúton, szinte a semmiből, száguldva érkezik egy sötét Audi, fékezés nélkül közeledik a zebrához. A járdaszigeten állók közül néhányan némán figyelik a jelenetet, mások háborítatlanul nyomkodják tovább a telefonjukat, egyetlenegy nő lendül neki, hogy hallótávolságon belülre kerüljön, és kiabál a látássérült nőnek: állj! Tétován megáll, az Audi elrobog kettejük között, majd a kiabáló nő a másikhoz siet, és megfogja a karját. Együtt érik el a járdaszigetet, és várják a villamost. Mindez egy percig sem tart, a látássérült nő, mintha mi sem történt volna, nyugodtan áll a körülötte közönyösen ácsorgók között. Egyetlen pillanaton múlt egy emberélet.

A társadalom egészére nézve nem is tudom, mi a rosszabb, a közöny vagy talán az emberi kapcsolatainkra manapság oly sokszor jellemző mindennapi agresszió. Gyalogos–autós, autós–biciklis, biciklis–gyalogos. Autósként gyakran tapasztalom, hogy a zebrán átkelő gyalogos mintha visszaélne a KRESZ által biztosított elsőbbségével, ezért szándékosan lassan megy át, olyan kereszteződésben pedig, ahol nincs zebra, szintén erőszakosan halad át a másik oldalra, meg sem várva, engedem-e vagy sem. Ennél csak az a veszélyesebb, amikor telefonálva, semerre sem nézve teszi ugyanezt. Nem jobb a helyzet az autós–biciklis fronton sem. Mára odáig fajult a dolog, hogy a biciklisek ököllel rávernek az autó tetejére, vagy belerúgnak mellette elhaladtukban, a verbális megnyilvánulásról már nem is beszélve. Az autósok egy része pedig boldog, ha leszoríthatja az útról a bicikliseket, vagy a kijelölt biciklisávval nem törődve, azon halad folyamatosan, vagy parkol rajta, akár teljes szélességében elfoglalva azt. A propagandának köszönhetően hirtelen ugrásszerűen megnőtt a biciklisek száma Budapesten. Sajnos ezzel egyidejűleg nem gyarapodott a hivatalos kerékpárutak száma, illetve sok helyen hiába van, mert talán veszélyesebb, mintha egyáltalán nem lenne. Ezért aztán a biciklis jobbnak látja, ha a járdán kerekezik, veszélyeztetve ezzel a gyalogosokat, mivel nem adja meg a járdán a gyalogost megillető elsőbbséget, sőt, sokszor türelmetlenül csenget, ha valaki előtte halad. Tapasztaltam már olyat is, hogy nem törődve az idős, lassan járó gyalogossal, totyogó kisgyerekkel, pórázon sétáló kutyával, tőlük néhány centire, veszélyeztetve saját maga és mások testi épségét, dühödten teker végig a járdán, és ha valaki szóvá meri tenni, hogy a járda nem erre való, goromba választ kap. A közlekedők széles táborára jellemző a mások iránti teljes közöny, az udvariatlanság. Nem jobb a helyzet a tömegközlekedési eszközökön sem. Az idősebb korosztály lassúbb mozgását, esetleges bizonytalanabb járását, és az ezekből eredő lassúságát arroganciával és erőszakossággal igyekszik pótolni. Le- és felszállásnál térdet-könyököt, és ha kell, esernyőt és botot is bevetve próbálnak előnyöket kiharcolni, majd ugyanezeket az eszközöket vetik be az ülőhely megszerzéséhez is. A járműveken hiába díszeleg a mindenki számára érthető szimbolikájú matrica, amely szerint hangosan zenét hallgatni, telefonálni nem lehet, ez senkit sem zavar. Fiatalok-idősek egyaránt beszélgetnek hosszasan telefonjaikon olyan hangerővel, mintha teljesen egyedül lennének, a kényszerű hallgatósággal megosztva a hét végi programtól a tervezett ebéden vagy az unoka betegségén át, egészen a legintimebb jellegű témákig mindent. Mások zenét hallgatnak fülhallgatóval ugyan, de olyan hangosan, hogy a muzikális utas környezetében mindenki más is tökéletesen hallja. Ha akarja, ha nem.

Eljátszom a gondolattal, vajon mit szólnának ehhez dédanyáink, dédapáink. Ők, akiknek életében elsőrangú fontossággal bírt az etikett? Akik pontosan tudták és alkalmazták az ismerőseik társadalmi rangjához méltó megszólítást, akik minden esetben előreengedték a hölgyeket, majd fel- és lesegítették őket a lépcsőn, felsegítették rájuk a kabátot? A mai férfiak azt sem tudják mit jelent a szó, hogy „kisztihand”! Az utolsó mohikán, aki még így köszönt a nőknek, néhány évvel ezelőtt hunyta le végleg a szemét. Reich Ferencnek hívták, ismerőseinek csak „Feri bácsi”. Kilencvenegynéhány évesen aktív társadalmi életet élt, gyakran lehetett vele találkozni a Kazinczy utca egyik éttermében. Vele beszélgetni kifejezett felüdülés volt, hiszen ő maga testesítette meg a régi Budapest atmoszféráját, visszaidézte régen letűnt patináját. Igazán nem is értette, ami folyik körülötte, hiszen az ő értékrendjébe nem fért bele a gorombaság még az utakon sem, pedig a harmincas évek végétől volt jogosítványa, mert mint úrvezető, a saját szórakoztatására vezetett „automobilt”. Ma, amikor ilyen divatossá vált a retró, amikor olyan szívesen rendezzük be a lakásunkat anyáink ifjúkorának bútoraival, díszítjük az akkor oly divatos csecsebecsékkel, hordjuk a réges-rég a szekrények mélyén porosodó ruhadarabokat, talán le lehetne porolni egy-egy illemkódexet is, majd utána bátran alkalmazni. Gondoljunk bele, anyáinknak, nagyanyáinknak sem lehetett kevesebb problémájuk, mégsem a másikon, a velük véletlenül éppen szembejövőn vezették le frusztrációjukat. Ha nekik sikerült, nekünk is menne talán!