Taktikus kiszorítósdi

Jelen állás szerint egyébként nem, hiszen Botka László MSZP-s luxusjelölt már nem csak a riválisait, de saját párttársait is árulózza, pusztán azért, mert egyáltalán felvetik a Gyurcsányékkal való választási együttműködést. Ez a gondolat bizony, némi spéttel, a szocialisták nagy-nagy reménységénél kiverte a biztosítékot. Mert hát bosszantó, ha nem értenek egyet az emberrel, na!

De nem éppen ez az Orbán-ellenes erők legtöbbször hangoztatott problémája a jelenlegi országvezetéssel? Hogy nem lehet mást mondani, mint a kórus? Hogy itt már mindenki csak béget? Úgy tűnik, az MSZP háza táján elég vitába szállni az egyébként különösebb népszerűségi eredményt felmutatni képtelen szegedi „üstökössel”, akit nem mellesleg nem is olyan régen még a sajátjai szavaztak ki az úgynevezett pártparlament, vagyis a választmány éléről, és ott a bélyeg: kollaboráns! Amúgy Molnár Zsoltról van szó, ő lenne az áruló, aki az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságát vezeti, elnökségi tag, volt budapesti pártvezér, vagyis korántsem valamiféle másodvonalbeli szoci hőzöngő, sőt.

Mindegy, az egyelőre „határidős”, vagyis balos főszereplőként nem véglegesített Botka szerint, aki nem lép vele egyszerre, nos, annak annyi. Vagyis itt a teljes szocialista összezárás, a vezérkultusz, az öncenzúra – mintha önmagát beteljesítő jóslatnak bizonyulna a Fidesznek felrótt, úton-útfélen mantrázott vádaskodás. Persze az is lehet, hogy csak a mindeközben szokatlanul csendes Molnár Gyula pártelnök ravaszdi taktikáját láthatjuk: Botka mindenkit vérig sért, hátha beválik az indokolatlan öntudattal fűtött önállósdi, ha meg mégsem, akkor a polgármester urat szépen „lekavarják”, a többiek meg ismét asztalhoz ülhetnek az aprócska és kevésbé aprócska formációkkal. Így akár az éppen szintén szokatlanul háttérbe vonuló bukott miniszterelnökkel, Gyurcsány Ferenccel is megvalósulhat a 2014-eshez hasonló kézfogó. Balos manőverek a politikai túlélés jegyében, programról és az ország esetleges jobbításának eszközeiről továbbra sincs szó.

Aztán ott van mostanság az Index, a 444 és a hasonszőrű médiumok „revelációszerű” felháborodása Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde miatt. A kormányfői világ- és helyzetértékeléssel persze csípőből nem értenek egyet, ebben nincs is semmi meglepő. Ám most leginkább azért alakult ki egyfajta izgatottság a nevezett orgánumoknál az „örök mumus” miatt, mert a miniszterelnök merészelt a vele, illetve a társadalmi többséggel szemben álló, olykor különböző háttérérdekek mentén „szerkesztődő” média kapcsán kvázi újabb frontvonalról beszélni. A Fidesz már az újságírókat sem kíméli – hangzott a nem is annyira új keletű sajtóverdikt.

Nem ártana azonban felidézni az időrendben korábbi gondolatcunamit, melyet Botka tanácsadója, Lengyel László szabadított a Népszaván keresztül a magyar közéletre. Ebben a szürke kardigános megmondóember nem kevesebbet javasolt megfontolásra, talán nem is teljesen önszántából, mint hogy nem a teszetosza ellenzéki pártokra, hanem a velük szimpatizáló, ám jóval hatékonyabb újságírókra, illetve sajtótermékekre kellene alapozni a kormányváltást. A kissé ködös és nem is túlzottan demokratikus – de hát ez mindig csak a jobboldallal szemben elvárás, ugyebár – felvetésre a miniszterelnök tehát legfeljebb csak reagált.

Így az e témában megfogalmazott balos kritika nem is lehet más, mint egy újabb önellentmondás.