Tajpan szigete

Magányos utakon könyv mindig volt nálam, és bár elkalandoztam Japánba vagy Okinavára, hogy itt is, ott is harcművészetet tanuljak, azért az alap a kungfu maradt. Persze nem vagyok fekete öves mester, sőt semmilyen öves sem, de még ha az lennék is, Kína akkor is egy pillanat alatt leteperne, magába szippantana.

Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam ezen az országon, és gyakran eszembe jutott A Tajpan, James Clavell regénye, pontosabban annak is néhány momentuma. Elsőként az öreg kínai kereskedő, aki unokáját a kor szokása szerint eladta feleségnek a Tajpannak, Hongkong teljhatalmú urának, aki a lány segítségével megértette a kínai gondolkodást. Ebben persze az öreg is segített az olvasónak, elmagyarázva, hogy neki bizony megér húszezer tael ezüstöt kölcsönözni, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy azt az ő életében már nem kapja vissza, ám ez a kölcsön sok-sok unokája számára remek befektetés.

A regény jórészt Hongkong szigetén játszódik, amelyet Nagy-Britannia 1841. január 26-án nyilvánított felségterületévé az első ópiumháború eredményeként. A sziklás földdarab látszólag semmire sem volt jó, támadták is miatta sokan a Tajpant, aki a kolonizálást szorgalmazta, mert tudta, hogy ha Britannia sikeresen akar kereskedni a roppant erőforrásokkal bíró és mesésen gazdag kínai birodalommal, akkor ahhoz vasút, repülő és egyéb közlekedési csoda híján kell egy jó kikötő is. Mégpedig a legbiztonságosabb, hogy a kereskedelmi flotta védve legyen. Az első vihar, noha maga a Tajpan áldozatul esett neki, bebizonyította igazát. Az öbölben horgonyzó hajók – egy veszett oda – megtépázva bár, de túlélték a vihart.

Ha tekerünk egyet a történeten, akkor ma azt mondhatjuk, hogy Kína keresi a maga kikötőit, mert mesés gazdaságát és roppant erőforrásait kihasználva, kereskedni szeretne, és nemcsak a Brit Birodalommal, hanem az egész világgal, Európát és az uniót is beleértve. És ha szétnézünk, akkor a Kárpátokon belül – kis magyar sziget – mi pont megfelelnénk kikötőnek, amit természetesen lehet másként is hívni, akár logisztikai bázisnak vagy központnak. Ez ellen fújni, ha már tengeren vagyunk, a passzát szelet, értelmetlen, akárhogyan is dagadnak a balos pofazacskók. Ha ugyanis itt nem lesz kínai kikötő, akkor lesz máshol, de ezt mondani is felesleges, mert ma már nemcsak hajózni muszáj, hanem kereskedni is. És Kína ehhez nagyon ért, aki nem hiszi, kérdezze meg a washingtoni nagykutyákat, hogy mire mennének kínai tőke nélkül, vagy tekintsen le Afrikára, ahová ömlik a pénz az ázsiai országból. És ha Európának szerencséje is lesz, akkor még a migráció megállításában is komoly szerepe lehet.

Amikor tényleg eljutottam Kínába és a Nagy Falon ülve felhívtam apámat, rádöbbentem, milyen kicsi vagyok. A kicsiségről eszembe jutott a Santa Maria, amellyel Kolumbusz eljutott Amerikába, és az ugyanabból a korból való dzsunka, amire a felfedező zászlóshajója legalább tízszer ráfért volna. Minderről meg az jut az eszembe, hogy Tajpan, a legmagasztosabb férfiú, minden cégnek, hadseregnek, flottának vagy nemzetnek – így a könyv – csak egy lehet, az, akié a tényleges hatalom. Ha nem hiszik, kérdezzék meg erről Culum Struant, vagy még inkább Tyler Brockot, bár az ő szája íze sokkal, de sokkal keserűbb.