Vélemény és vita
Szuverenitás vagy bukás
Álláspont. Ki a felelős a Brexitért? Erre a 2016 óta kínzó kérdésre válaszok sora született, Jean-Claude Juncker pedig tegnap a maga részéről kettőt kihúzott a lehetőségek hosszú sorából. Saját magát és a migránsokat
A luxemburgi politikus ugyanis – aki végül is csak az Európai Bizottság elnöke 2014 óta, szóval miért is lenne bármi köze egy tagállam kilépéséhez – Orbán Viktort vádolta meg azzal az EU-csúcs után, hogy ilyen álhíreket terjeszt.
Pedig Junckernek legfeljebb abban lehet igaza, hogy nem ő az egyetlen felelőse a Brexitnek. Az egész uniós politikai elit bűne, hogy az egyik legerősebb tagállam polgárai úgy döntöttek, jobb lesz nekik a többiek nélkül. Az európai politika régi bútordarabjának számító, bohókás luxemburgi exminiszterelnök valóban nem a legfontosabb szereplő, nála sokkal nagyobb súlya és felelőssége van például Angela Merkel német kancellárnak vagy az előző francia elnöknek, Francois Hollande-nak. Messiástudatos utóda, Emmanuel Macron legfeljebb csak megerősítheti a briteket azon meggyőződésükben, hogy jobb lesz menni.
A migrációs válság és az elszaporodó terrorcselekmények szintén katalizátorai voltak az eseményeknek, az uniós vezetők pedig csak azt tudták megmutatni, hogy képtelenek mit kezdeni a válsággal. Először azt tagadták, hogy egyáltalán válság van, majd azt, hogy a migráció és a terrorizmus összefügg, végül pedig nagy erőkkel nekiláttak a bevándorlás legalizálásának. Érthető, ha a britek inkább menekülnének ebből a közösségből. Már csak azért is, mert a problémákat ők is jól ismerik: a bevándorlók már rég ellepték Nagy-Britanniát, párhuzamos társadalmak jöttek létre, bűnbandák tombolnak Londonban, a politikai elit meg csak tovább rebegi, hogy a sokszínűség és a befogadás márpedig jó.
A Brexitre szavazó briteket elsősorban az hajtotta, hogy a szuverenitásukat féltették. Igazuk is volt, a Brexit pedig nem arra tanította meg a központosítás híveit, hogy tisztelni kellene a nemzetállamokat, hanem csak feldühítette őket. Brüsszelben folyamatos a törekvés a hatáskörök elvonására, valamint Merkel és Macron is nyíltan beszél arról, hogy a nemzetállamoknak fel kell adniuk hatáskörük egy részét. Az uniós bevándorláspolitika fontos terepe ennek, a kvótáktól kezdve a humanitárius vízumig minden hasonló javaslat lényege, hogy a döntéshozatal jogát kicsavarja a nemzetállami vezetők kezéből, szembemenjen az európai emberek akaratával. Nem véletlen, hogy már szabályokat félresöpörve küzdik át terveiket az Európai Parlamentben, és – Orbán Viktort idézve – a mostani EU-csúcson is egy utolsó rohamot indítottak, hiszen a jövő májusi EP-választások után vége a dalnak. Az EP erőviszonyai jelentősen át fognak alakulni, ami pedig a vezető európai politikusokat illeti, ők sem alszanak nyugodtan. Merkel hiába tudta átadni pártja vezetését egy bizalmasának, a CDU megosztott, támogatottsága zuhan. Macront a sárgamellényesek szorongatták meg, olyan régóta példátlan általános elégedetlenséggel, amitől okkal tart egy államfő (bizonyos nézetekkel ellentétben egyébként Budapest nem Párizs, a magyar rendőrség nem a francia, a magyar fővárosban tüntetők társadalmi támogatottsága pedig igen messze áll a sárgamellényesekétől).
Visszatérve a Brexit felelőseire és a vezetők demokráciafelfogására: Tony Blair volt brit kormányfő, akinek elvitathatatlan felelőssége van nemcsak Nagy-Britannia problémáiban, hanem az iraki háborúban is, ismét a népszavazás megismétléséről beszélt. Közeleg a május, ideje a demokrácia eszközeivel legyőzni az olyan politikusokat, akik semmibe veszik azt.