Vélemény és vita
Szulejmán kaftánja
Furcsa korszakot élünk: Szulejmán uralma a művelt Nyugaton átértékelődik.
Mondhatni, a kései reneszánsz nagy uralkodója lesz a 16. század sztárja. Sokáig azt tanultuk, hogy a törököket az iszlám ortodox, szunnita formájában főképp a harciasság és a vallási fanatizmus ragadta meg. De már II. Hódító Mohamed - Konstantinápoly (Isztambul) elfoglalója - itáliai és francia uralkodók mintájára olyan érmeket veretett, amelyeken antik pózban jelent meg, Szulejmán pedig hosszú, negyvenhat évig tartó uralma alatt itáliai művészek egész sorát foglalkoztatta, hogy képekkel és érmékkel népszerűsítsék az uralmát nyugaton. A nagy Tiziano festette meg törvényes felesége, Hürrem, La Sultana Rossa arcképét.
A nyugaton Roxelánának is nevezett szultána karrierje ma is bizsergeti a kutatók fantáziáját: a lengyel királyság egy ukrajnai kisvárosában született ortodox pap lányaként, krími tatárok vitték a konstantinápolyi asszonypiacra, és onnan került az ifjú trónörökös, Szulejmán háremébe. S mint az Erdogan elnök történelemlátásához igazodó török szappanoperában láthattuk, meghatározó szerepet játszott a legnagyobb oszmán uralkodó oldalán.
A reneszánsz és az oszmánok címmel rendezett brüsszeli és krakkói kiállítás egyfajta történeti kiegyezésre játszik mohamedánok és keresztények közt, ami dicséretes ugyan, de nem mentes a napi politika kiszolgálásától. A szultánok a kelet-római császárok jogutódjainak tartották magukat, s a soknemzetiségű oszmán birodalom és II. Zsigmond lengyel–litván állama közötti kapcsolatok – mint a két kiállítás német kurátora mondta – cáfolják azt a közhitet, hogy a moszlim Kelet és a keresztény Nyugat között kibékíthetetlen lett volna az ellentét. Mindkét birodalomban – ellentétben Európa többi hatalmaival – legalább elvben érvényesült a vallási és lelkiismereti szabadság. (Hozzátehetnénk, hogy török részről jól megfért egymás mellett a legelvetemültebb zsarnokság és a más vallások iránti termékeny közöny.) Hogy a kurátori vélekedés mennyire a ma bizarr egyezkedési hajlamából fakad, és mennyire elfogadhatatlan ez török oldalról, azt jól mutatja, hogy török múzeumok nem vettek részt a kiállítás megrendezésében.
Recep Tayyip Erdogan elnöknek ugyanis nem tetszett, hogy az V. Károly császár 1535-ös tuniszi partraszállásáról készült hatalmas festmény – amelynek elkészítéséért a császár egész vagyont fizetett, és reprodukciója szinte minden nyugat-európai iskoláskönyvben megtalálható –, vagy az 1571-es lepantói ütközet képe, amelyben az egyesült európai hajóhad megsemmisítette a török flottát, szerepelt a tárlaton. S Tiziano, Botticelli, Bellini és a flamand mesterek sejtelmes fényei mellett láthatók a keresztények lemészárlásának képei is, amelyeket Szulejmán díszes kaftánja sem takar el.
A francia eseményeket nézve úgy tűnik, a történeti kiegyezés naiv vágyakozáson alapszik. A Maghreb országaiból származó arabok frankhonban a gyarmatosítás bűneire hivatkoznak, arra, hogy a francia kizsákmányolás lökte ki őket szülőföldjükről, és kerültek a francia ipar és a nagyvárosok gettóiba. A gettó rájuk zárult. Csak az iszlámba vetett hit adhat nekik tartást, és kitörési pont a bűnözés és a terrorizmus is.
A gyarmatosításra való hivatkozás és az európaiak bűneivel való takarózás azonban olyan, mintha valaki, akinek megölték az apját, azzal tör be a gyilkos családjához, hogy bosszút áll. S így szól az elkövető fiához: Mit háborodsz föl, hogy meg akarom ölni az anyádat és téged is? A gyarmatosítás bűneire való hivatkozás mentség lesz újabb bűn elkövetésére? Arról nem is beszélve, hogy Észak-Afrika kalózai és az algíri dej, Algir ura – aki tíz százalékot kapott kalózai zsákmányából – még a 19. század elején is állandó fenyegetést jelentett a Földközi-tenger menti francia városokra. S miután a dej légycsapóval arcul ütötte a francia konzult, 1830-ban nagy francia expedíciós hadsereg rohanta le az orani, bevehetetlennek mondott erődöt és az algiri partokat. (Friedrich von Schwarzenberg herceg, aki Metternich engedélyével vett rész a harcokban, V. Károlyra hivatkozva, mint az utolsó európai keresztes hadjáratról beszélt az egészről.) A gyarmatosítás tehát – ahogy ma mondanánk – egy terrorellenes hadjárattal kezdődött.
S nemcsak az algiri arabok, de az ottani franciák, a „feketelábúak” sorsa is megrendítő gyarmati történet, Algírban gyűlölet és Franciaországban utálat vette körül őket. Ezen a feketelábú filozófusok, Althusser, Derrida és Camus sem segíthettek. Visszatérve a kiállítás képeihez, a 16. századot a törököktől való félelem és az értük való lelkesedés határozta meg. Katolikusok és protestánsok röplapokon vádolták egymást törökbarátsággal, és az V. Károly ellen lázadó hollandok a félholdra mutatva mondták Till Eulenspiegellel, hogy inkább váljunk törökké, mintsem pápisták maradjunk.
Luther Márton is lelkesedett az oszmánok harci sikerei láttán, főképp mert ez a Habsburgok és a pápa hatalmának meggyöngülésével járt. Lutherben később csak Bécs 1529-es ostroma után rémlett föl a gondolat, hogy a próféta seregei igazából a végítéletet hozzák a fejünkre, amit szemléletesen alátámasztott, hogy Ferdinánd magyar és cseh királynak utána még adót is kellett fizetnie a szultánnak.
Ma Európa éppoly tanácstalan az iszlámmal szemben, mint akkor. S jön a végtelenített megbotránkoztatás: Európa ma is fizetni akar.
A nyugaton Roxelánának is nevezett szultána karrierje ma is bizsergeti a kutatók fantáziáját: a lengyel királyság egy ukrajnai kisvárosában született ortodox pap lányaként, krími tatárok vitték a konstantinápolyi asszonypiacra, és onnan került az ifjú trónörökös, Szulejmán háremébe. S mint az Erdogan elnök történelemlátásához igazodó török szappanoperában láthattuk, meghatározó szerepet játszott a legnagyobb oszmán uralkodó oldalán.
A reneszánsz és az oszmánok címmel rendezett brüsszeli és krakkói kiállítás egyfajta történeti kiegyezésre játszik mohamedánok és keresztények közt, ami dicséretes ugyan, de nem mentes a napi politika kiszolgálásától. A szultánok a kelet-római császárok jogutódjainak tartották magukat, s a soknemzetiségű oszmán birodalom és II. Zsigmond lengyel–litván állama közötti kapcsolatok – mint a két kiállítás német kurátora mondta – cáfolják azt a közhitet, hogy a moszlim Kelet és a keresztény Nyugat között kibékíthetetlen lett volna az ellentét. Mindkét birodalomban – ellentétben Európa többi hatalmaival – legalább elvben érvényesült a vallási és lelkiismereti szabadság. (Hozzátehetnénk, hogy török részről jól megfért egymás mellett a legelvetemültebb zsarnokság és a más vallások iránti termékeny közöny.) Hogy a kurátori vélekedés mennyire a ma bizarr egyezkedési hajlamából fakad, és mennyire elfogadhatatlan ez török oldalról, azt jól mutatja, hogy török múzeumok nem vettek részt a kiállítás megrendezésében.
Recep Tayyip Erdogan elnöknek ugyanis nem tetszett, hogy az V. Károly császár 1535-ös tuniszi partraszállásáról készült hatalmas festmény – amelynek elkészítéséért a császár egész vagyont fizetett, és reprodukciója szinte minden nyugat-európai iskoláskönyvben megtalálható –, vagy az 1571-es lepantói ütközet képe, amelyben az egyesült európai hajóhad megsemmisítette a török flottát, szerepelt a tárlaton. S Tiziano, Botticelli, Bellini és a flamand mesterek sejtelmes fényei mellett láthatók a keresztények lemészárlásának képei is, amelyeket Szulejmán díszes kaftánja sem takar el.
A francia eseményeket nézve úgy tűnik, a történeti kiegyezés naiv vágyakozáson alapszik. A Maghreb országaiból származó arabok frankhonban a gyarmatosítás bűneire hivatkoznak, arra, hogy a francia kizsákmányolás lökte ki őket szülőföldjükről, és kerültek a francia ipar és a nagyvárosok gettóiba. A gettó rájuk zárult. Csak az iszlámba vetett hit adhat nekik tartást, és kitörési pont a bűnözés és a terrorizmus is.
A gyarmatosításra való hivatkozás és az európaiak bűneivel való takarózás azonban olyan, mintha valaki, akinek megölték az apját, azzal tör be a gyilkos családjához, hogy bosszút áll. S így szól az elkövető fiához: Mit háborodsz föl, hogy meg akarom ölni az anyádat és téged is? A gyarmatosítás bűneire való hivatkozás mentség lesz újabb bűn elkövetésére? Arról nem is beszélve, hogy Észak-Afrika kalózai és az algíri dej, Algir ura – aki tíz százalékot kapott kalózai zsákmányából – még a 19. század elején is állandó fenyegetést jelentett a Földközi-tenger menti francia városokra. S miután a dej légycsapóval arcul ütötte a francia konzult, 1830-ban nagy francia expedíciós hadsereg rohanta le az orani, bevehetetlennek mondott erődöt és az algiri partokat. (Friedrich von Schwarzenberg herceg, aki Metternich engedélyével vett rész a harcokban, V. Károlyra hivatkozva, mint az utolsó európai keresztes hadjáratról beszélt az egészről.) A gyarmatosítás tehát – ahogy ma mondanánk – egy terrorellenes hadjárattal kezdődött.
S nemcsak az algiri arabok, de az ottani franciák, a „feketelábúak” sorsa is megrendítő gyarmati történet, Algírban gyűlölet és Franciaországban utálat vette körül őket. Ezen a feketelábú filozófusok, Althusser, Derrida és Camus sem segíthettek. Visszatérve a kiállítás képeihez, a 16. századot a törököktől való félelem és az értük való lelkesedés határozta meg. Katolikusok és protestánsok röplapokon vádolták egymást törökbarátsággal, és az V. Károly ellen lázadó hollandok a félholdra mutatva mondták Till Eulenspiegellel, hogy inkább váljunk törökké, mintsem pápisták maradjunk.
Luther Márton is lelkesedett az oszmánok harci sikerei láttán, főképp mert ez a Habsburgok és a pápa hatalmának meggyöngülésével járt. Lutherben később csak Bécs 1529-es ostroma után rémlett föl a gondolat, hogy a próféta seregei igazából a végítéletet hozzák a fejünkre, amit szemléletesen alátámasztott, hogy Ferdinánd magyar és cseh királynak utána még adót is kellett fizetnie a szultánnak.
Ma Európa éppoly tanácstalan az iszlámmal szemben, mint akkor. S jön a végtelenített megbotránkoztatás: Európa ma is fizetni akar.